Elin ➶ Magnus

ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ

↢ ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ ➵

Come fly with black

Általános félreértés volt vele kapcsolatban már a régmúlt koraiban is az, hogy valaki, akit, többek között a háborúk atyjának titulálnak, azon istent létezése minden mozzanatában szigorúság, kegyetlenség és vérszomj jellemzi. Való igaz, Thor kisebb dolgokat leszámítva olyan, mint amilyenek a mai emberek elképzelik, ő azonban megtanulta a másféle hadviselés fortélyait. Azt, amelyhez elengedhetetlen a nyitás mások felé. Éppen ebből kifolyólag most meg is villantja barátságos, visszafogottan negédes mosolyát, hogy úgy feleljen a mellette álló hölgyalaknak.
- Az nem kifejezés, egészen lenyűgöző a tárlat. Feltételezem, nem kevés munkaórába és energiába került mindezt egy tető alá hozni. - nyilván van azért egy-két darab, aminek a története nem teljesen fedi a valóságot és még pár, aminek viszont már nagyon is kétli valódi, autentikus jellegét, de mindez most nem fontos, elvégre a szőrszálhasogatás nincs benne a stratégiájában. Kivételesen.
- Ha az ember megtanulja, miként tálalja a rosszabb híreket, már nem vészesebb, mint a többi. - lehalkítja hangját, még közelebb is hajol Elinhez, mint aki épp bizalmas titkot oszt meg, hogy aztán szavai végén eltávolodva tőle látni engedje az arcán trónoló, cinkos mosolyt.
- Méghozzá hiba nélkül történt az az átemenetel. - a játékos csillogás sosem hagyja el szemeit, a helyzet az, hogy élvezi, hogy ennyire sikerült megnyernie a fiatal hölgy figyelmét. Nem tudni, hogy a környezet miatt van-e, de hirtelen úgy érzi, nagyon régen volt már lehetősége a retorikai képességeit bevetni valaki ellen. Akármennyire hangzik is ez aggresszíven eme köntösbe bújtatva.
- Lekötelezel, Elin! Meg kell mondanom, ragyogó név. - még egy kis színpadias fejet hajtást is megenged magának a beleegyezés hallatán, majd további szavaira előbb szélesedik mosolya, aztán nevetését hallatja.
- Igen, néha így is érzem. - olybá tűnhet, viccnek vett szavain derült ilyen jót, pedig Elin nem is tudja, mennyire beletrafált a közepébe. Számára inkább az vicces, hogy nem csupán az évszázad, de még az évezred gyermekének sem igazán lehetne őt nevezni.
- Azt hiszem, azért is szeretem annyira a letűnt időket vizsgálni, mert a mai korban állva azok letisztultabbnak, és kézenfekvőbbnek tűnnek. Manapság már minden gyors, a rohanásról, s eltávolodásról szól, a világ pedig észre sem veszi, hogy a fejlődés zászlaja alatt az elhidegülést választotta. - ezekben a pillanatokban tónusa, szavai utat engednek mindannak a súlynak, ami a vállait nyomja, s amit, egyelőre nem oszthat meg a nővel. Nem sietheti el a dolgot, hiszen ha így tesz, az hibákhoz vezet. Márpedig az istenek sorsa múlik azon, amit tenni készül, nem követhet el hibákat. Egyszerűen kizárt. Mégis, monológja hasonlít a bölcs öregekére, kik már láttak sötétséget, láttak háborút, és egyáltalán nem fűlik a foguk ahhoz, hogy átéljenek még egyet. Talán az utolsót.
- Én megosztottam egy történetet. A személyes kedvencem, az igazat megvallva. Melyik a tiéd? Kedvenc mitológiai figura esetleg? - visszatér a tapogatózáshoz, be akar férkőzni a nő tudatába, az agytekervényei közé, hogy megtalálja, vajon érzi-e már elhívatásának leküzdhetetlen vonzását. Minden apró információmorzsa meghatározhatja, merre kell terelgetnie.
- Hadd találjam ki! - töprengőn az állához emeli a kezét.
- Az előző reakciódból ítélve nem egy istent mondanék. Inkább, egy óriást. Hmmm.... Thrym? - néz várakozón társaságára, míg szája sarka enyhén, alig láthatóan görbül felfelé.

Elin ➶ Magnus

ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ

↢ ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ ➵

Come fly with black

Hümmögve fogadja a jelenkor rendjével kapcsolatos meglátást, ám azon felmerülő véleménye, miszerint ez mennyire tekinthető valóban "rendnek" dióbélként ölti magára hallgatásának vastag burkát, mert korainak ítéli meg, hogy egyből ilyesmivel hozakodjon elő. Állásfoglalása nem mellesleg ciklusok által formált, háborúkból eredő vérrel táplált szobor volna, melyet a legnagyobb jóindulattal sem lehetne objektívként megítélni. Ehelyett egyetértése felől biztosítja a hölgyet, noha eme kurta, s letisztult gesztusban is fel lehet akár ismerni a keserű lemondást, ami finom mázrétegként vonja be baritonját.
- Hódolója vagyok a témának, igen. - nevezhető történésznek az, ki a legtöbb, ember által ismert, s lejegyzett korban jelen volt? Nem tartja kizártnak, hogy borús hangulatú válaszként hangzana részéről, ha azt mondaná, hogy korát tekintve legalább annyira lehetne ő maga is üvegkalitkába zárt látványosság, mint legendás fegyvere, egyik leghűségesebb harcostársa. Ezt azonban elveti, lesz még ideje hasonlóra, ahhoz viszont, hogy bizalmat nyerjen el, egyenes válaszokat is adnia szükséges.
- De  nem, ez inkább a lényem része, a szakmámat illetően nem ezzel foglalatoskodok. Kincstárnok vagyok, a királyi család szolgálatában. - hanghordozása semleges marad, egyszerű kijelentéssel adja át az információt, s nincs benne fennköltség, vagy kérkedésnek szikrája.
- Látja? Intelligencia! Engem igazol. - mosolyog a nőre, mikor az tudatja vele, hogy ezt a történetet már ismerte. Tekintve a csillogást a szemében, ami már korábban is árulkodott személyes kötődéséről, ez cseppet sem lepi meg. De, és ez való igaz, meglepő lehet, egy, a tó hőmérsékletét lábujjaival tesztelgető gyermek elővigyázatos megközelítési módszerét választja, bevezető útvonalakat járva be, ahelyett, hogy ajtóstól rontana a házba. Ilyen szempontból egy ifjonc és egy vén vándor között nincs nagy különbség. Előbbi az ismeretlen miatt óvatos, míg utóbbi a következmények tapasztalatából kifolyólag jár el hasonlóképp.
- S talán próba elé akartam állítani. - jegyzi meg, és szemeiben megjelenik egy mélyebb villanás, akár felhők között cikázó villám, egyszerre veszélyes és lélegzetelállító, a pimasz játékosság fénye. Mégis, ez egy kifürkészhetetlenül őszinte kijelentés a részéről. Próbálgatnia kell a mellette álló nyitottságát, stratégiát felépítenie, mint aki erődöt lát maga előtt, s fel kell mérnie annak védelmi rendszerét.
- Csakis abban az esetben, amennyiben elrabolhatom egy frissítőre. - ajánlja fel "alkuját". Miként is szoktak a modern emberek hivatkozni az ilyesmire? Alku az Ördöggel?
- Magnus. Magnus Karlsen. - magabiztosan fogja meg a felé nyújtott kezet, jelezvén a másik felé, mennyire egyenrangú is a szemében, majd, azért a régi szokásoknak adózva, feljebb emeli, hogy apró csókot lehelhessen Elin kézfejére, közben végig, mélyen fúrva tekintetét az övébe, hogy úszhasson azokban a zöld hullámokban.
- Boldoggá tesz a találkozásunk, Elin! - engedi el lágyan a kezét.
- És a tegeződés szintúgy örömömre szolgálna! Elvégre, annyira vén még nem vagyok. - visszatér cinkos mosolya, kegyes hazugság ez, mi szükséges ahhoz, hogy némileg oldhassa a gátlásokat.
Addig is, míg válaszára vár, ostromolhatja ezt az erődöt pillantásának azúrban csillogó kardjaival.

Elin ➶ Magnus

ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ

↢ ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ ➵

Come fly with black

Maga elé néz, mellkasa lassan kezd emelkedni, ahogy egy mélyebb levegővétellel teleszívja tüdejét, hogy aztán bent tartsa, úgy, mint aki mennydörgésnek hangjait, mennyei villámokat ver e minutum láncára. Magában elraktározza a tényt, hogy a nő szereti aláásni, leminősíteni saját potenciálját, ami, ha valamelyik fia szájából hangzott volna el, elfogadhatatlan lenne a szemében, így azonban türelmes ráéréssel engedi szabadon mellkasa rabját, míg kiforral egy tervet, miként gyengíthetné meg a mellette állóban felépült gátat szavai öklének segítségül hívásával.
- Szakértő... - a lassabb bevezetés mellett dönt, ízlelgetve a szót, s enyhén szűkülő pillantása elárulja, hogy nem igazán sikerült kibékülnie a szó kortárs használatával.
- Sokan beleesnek abba a hibába, hogy a hozzáértésük, a tudásuk minőségét összekötik egy végérvényében jelentéktelennek számító papírral, ami majd megsárgul és az enyészeté lesz. Megint mások, azért, hogy hájjal kenegessék az önérzetüket, megszállottan ragaszkodnak egy, a nevük előtt álló szóhoz. Engedje meg hát, hogy megkérdezzek valamit! Ön szerint mit ér az emberi cselekedet, vagy, témánk esetében, isteninek tekinthető csodatétel, ha nincs mögötte dobogó szív? - a kérdést finom rávezetésnek szánja, mégis, kivár egy kicsit, nem is annyira azért, mert kimondottan feleletet várna, inkább csak nem akarja túlzottan vezetni a nő gondolatait, időt hagy az emésztésre.
- Az igazi, tiszta tudást, a megszerzését, s birtoklását a szenvedély szüli. Ez a tartópillére is egyben. - elvégre, mit ér az, hogy valaki doktor-e, ha az adott orvos nem több egy kiégett, középkorú személynél, elsivatagiasodott kapcsolatokkal és mértéktelen apátiával azok iránt, akik a kések alatt fekszenek? Mit ért volna hasonló megjelölés a törpöknek? Minden, magára valamit is adó kovács addig dolgozott, míg tökéleteset nem adhatott ki a kezéből. Mesterien értettek a fém megmunkálásához, s akként is művelték, de nem azért, mert kovácsmestereknek hívták őket.
- Fogalmazzunk úgy, hogy kötődök a régmúlthoz. - sejtelmes mosollyal futtatja végig pillantását a vonásain, meghagyva így számára, hogy saját szájízének megfelelően interpretálhassa szavait. Szelíd juhászként szeretné terelgetni az igazság, a felismerés irányába, és ehhez nem szükségeltetik azzal kezdenie, hogy lényegében ő maga a fennmaradó régmúlt. A múlt, mely nem kíván csendben, csata nélkül távozni az elmékből a feledés ködén át.
- A történet szerint, Odin, azon az úton, melyen a tudást, mint utolérhetetlen, megzabolázhatatlan vadat üldözte, Yggdrassilhoz vándorolt, hogy áldozatot mutasson be. Ezt az áldozatot, mely önnön maga volt, önmagának ajánlotta fel, hogy tudata megnyíljon és befogadhassa a rúnák titkait. Megsebezte az oldalát... - kezét óvatosan kinyújtja a lándzsa felé, éppen csak nem érintve meg az üveget:
- ... egy lándzsával. Majd, a vérző sebét nyitva hagyva a világnak, felakasztotta magát a Világfa egyik ágára. Kilenc napon, s kilenc éjen át lógott ott és minden nap-hold ciklus leteltével megismert egy rúnát. Egy bűbájt. Mindet itt tartotta... - kezét a fejéhez emeli, halántékára mutatva, majd újra a fegyver felé bök ujjával.
- De, könnyedén megeshet, hogy némely utat talált egy hozzá közel álló tárgyra. fejezi be a történetet, majd, meséje óta először, a nőre emeli pillantását, kis szünetet tartva, mielőtt feltenné kérdését:
- Milyen érzést kelt Önben a gondolat, hogy két világ közelebb lehet egymáshoz, mint az emberek hinnék? - újabb puha noszogatás.
Tapogatva próbál rájönni, vajon felmerültek-e már benne kérdések, gyanakvó foszlányok. Történetével, s a kérdésével, próbál belőlük selymet szőni, hogy a vállára teríthesse majd, mikor lehull a lepel az igazságról.

Elin ➶ Magnus

ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ

↢ ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ ➵

Come fly with black

Noha pontosan követi a nő mutatóujját, tekintetével körberajzolva a szóban forgó rúnákat, nem kerülte el figyelmét, miként sikerült hangjával visszahúznia őt a transz állapotából, s ez, arcának azon oldalán, melyre a nő nem láthat rá, arra bírja ajkait, hogy felfelé görbüljenek. De ez az apró, átsuhanó érzelem az arcán nem gúny, nem kaján jókedv eredménye, hanem az érzés ismerős jellegéből eredő lágyulás. Még úgy is, hogy a modern világban a hit szelencébe zárva süllyed egyre mélyebbre az elme, s üresedő lélek sötétnek tetsző óceánjában, érzi a fegyver máig tagadhatatlan auráját. Akár egy szerető édes, búgó hangú csábítása, tudja, ha kinyújtaná érte a kezét, a kettejük között húzódó üvegfal nem választhatná el tőle. Hibáztatja-e hát azért, amiért ennyivel magával ragadta őt a tárgy látványa, a misztikus, halandók számára felfoghatatlan vonzása? Úgy reagál az elhangzó bocsánatkérésre, mintha egyben  magában feltett kérdésre reagálna.
- Manapság kevesen ismerik fel a tudásban rejlő igaz értéket, pedig az ismeretek birtoklása a legnagyobb kincs, hiszen erővé kovácsolható, amennyiben megfelelően használják. - az ő szempontjából legalábbis nem meglepő, hogy a tudás épp oly hasznos és pusztító eszköz lehet, mint a fegyver, melyet az ittlévők kivétel nélkül elkönyveltek egyszerű ember által készített hadászati eszközként.
- Ha engem kérdez, egy okos és gyönyörű nőnek egyáltalán nincs miért szabadkoznia, s azon belül is a legkevésbé a tudásáért. - fordítja felé a fejét, s pillantása elidőzik a nő arcán, véletlenül elnyújtott másodperceknek tűnhetnek ezek, melyeket azzal tölt, hogy megfigyeli az orcán megjelenő pírt, ám a hölgy zavarának növelése egyben eszköz is a kezében, hogy rabul ejthesse figyelmét, ahogy korábban múltjának fegyvere tette.
- Az értelmezés logikus, elvégre Odint többek között úgy is ismerik, mint "Aki örvend a háborúnak". Repertoárjának részét képezte, hogy hatalmában állt megvédeni harcosait a csatában, hogy ellenséges penge ne vehesse életüket. - egyike megannyi bűbájnak tudata tarsolyában, de azért gy apró mosoly kíséretében ajkai újra szólásra nyílnak:
- Úgy tartják. - nem kíván elsietni semmit, elvégre, a kapkodás minden stratégia legvérzőbb pontja.
- De távol álljon tőlem, hogy untassam és feltartsam az istenek világáról szóló mesékkel! - rajta a szabadkozás sora, bár ez rejtett provokáció a részéről, mellyel kitapogatni szeretné, mennyire erős a kötelék, a vonzás a nő és az igazság között.
Ha olyan erős, mint amilyennek sejti, s tévedni ritkán szokott, csak szavainak kell olyan precizitással célt találnia, mint Gungnir tette egykoron. S ehhez nem rest szavai lecsengése után a pillantását keresnie, hogy kékjei, jeges burkát elhagyva, a nő lélektükreibe mélyedjenek.

Elin ➶ Magnus

ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ

↢ ᚠᚢᚦᚨᚱᚲᚷᚹᚺᚾᛁᛃᛇᛈᛉᛊᛏᛒᛖᛗᛚᛜᛟᛞ ➵

Come fly with black

Az őszi délután szürke fátylán átszűrődő fényben a szobor mozdulatlanságával vetekedő, sztoikusan álló férfi egyik szeme fényesebben csillog a másik, mély kozmoszt idézőnél. Azok, akik elhaladnak előtte, s perifériájukból látni vélték a fenomént, visszafordulnak, hogy aztán zavarukban kapják el kíváncsi tekintetüket, mikor az kékjeivel találkozik. Pillantása az őt fürkészőkre ellentmondást nem tűrő rendre utasítással, az észak zord hóviharaira emlékeztető hűvösséggel vetül, így aztán, minden egyes, a kíváncsiságának behódoló személy leszegett fejét leheletnyien megrázva hessegeti el, mit látni vélt, mondván, képzeletének játéka volt, egyszerű érzéki csalódás, s nem más.
Ami a férfit illeti, szemei eztán újfent az épületre siklanak, az ablakokat fürkészik, mint aki kutat valami után, végül, megállapodnak két, obszidián tollazatú jelenségen. E madarak, a halandókkal ellentétben, állják tekintetét, mígnem a szél által hűvösebbre forduló levegőt egy tovaszálló pillanatra megtölti a hollók hangja, mit csőrök csattogtatása követ, ijesztően emberi módon imitálva a kommunikációt. Az alak erre bólint, aztán megindul a lépcsők felé. Kezeit sötét szövetkabátjának zsebeibe mélyeszti, noha annak kigombolt mivolta, s széles vállai sugallta biztos tartása egyáltalán nem azt az állapotot indikálják, hogy a csípős levegő bármilyen módon negatívan érintené. Inkább úgy fogadja a közeget, mint szomjazó a vizet, a bőr a Nap simogató sugarait egy téltől oltalmat ígérő, langyosabb, tavaszi reggelen.
Arcizmait teljes mértékben uralma alatt, ezért azok nem árulnak el semmit elfintorodási vágyáról, amit a kiállítások mesterséges, figyelemre éhes atmoszférája kelt benne. Az idejárók olyan tárgyakat szemlélhetnek, melyek korszakait fel sem foghatják. De nem azért érkezett ide, hogy ítélkezzen. Gyorsan körbepillant a főbejárat közelében, majd, mint ki ezredszer jár már itt, célirányos léptekkel veszi az irányt a vikingek szekciója felé. Oldalra sem pillantva halad el egy Ragnar legendáját taglaló tábla mellett, hogy megérkezzen egy korabeli, üveg mögé zárt fegyverhez.
- Egészen kivételesek a rúnái, nemde? - nem meglepő, hogy ilyen könnyen idetalált, hiszen, még ha hírnökei nem is lettek volna, akkor is érezte volna végig az idevezető utat. Olyan ez, mintha az ember egy végtagját akarná megtalálni, a zsigerei vezetik a célhoz. Igaz, ezen esetben e cél másodlagos. Figyelmét ugyan a lándzsára fordítja, de szavainak célpontja a mellette álló, fiatal nő. Nem várja el tőle, hogy mélyreható ismerete legyen az említett vésésekről, annyit végképp nem tudhat róla, mint ő. Egyelőre hagyja, hogy a múzeum őrizze. De ha eljő majd az idő, újra csatatér felett fog szállni, és Gungnir visszanyeri majd régi fényét tulaja kezében, ellenség vérében fürdőzve.