Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Vas. Május 08, 2022 7:43 am
Nem tudtam volna előre megjósolni, hogy a közelsége mit vált majd ki belőlem. Erre a forró, szenvedélyes csókra egyáltalán nem számítottam; mindezidáig bíztam a bennem rejlő önuralomban, de be kell ismernem, hogy még soha nem dolgozott bennem ekkora hév, mint most. Még ha meg is fordult a fejemben, hogy az egész csak egy jól megjátszott, színészi előadás, amivel azt akarja elérni, hogy eloldozzam; aztán már ez sem érdekelt. Még mohóbban csókolták az ajkaim, szinte minden levegőtől megfosztva magunkat, az ujjaim továbbra is a hajánál kutakodtak, de nem tudtam nem észrevenni a bennem elinduló, fel-feltörő vágyat, ami végül eluralta minden mozdulatomat. Általában nem szorult belém könyörület, mikor egy ellenséges banda emberét kaparintottam az ujjaim közé, bár az is tény, hogy egy Smolensky sarj más bánásmódot követelt meg magának; hosszú éveken keresztül hittem abban, hogy megférünk majd egymás mellett, és a kisebb összezördülésektől eltekintve normális keretek között tudjuk majd felosztani a város alvilági ügyleteit. Ez a vízió jó ideig működőképesnek mutatkozott, de mint minden családban, ott is vannak vadhajtások; olyanok, akik semmiből nem tanulnak, de volt egy halvány reményem, hogy a kishúga elrablása józanító pofonként éri majd. Napokig agyaltam, mi lenne a méltó visszavágás a legjobb emberem haláláért, és az utolsó pillanatig hittem, hogy találok egy másik járható utat, amelyben megkímélhetem a lányt ettől a tortúrától. Magam sem tudtam, mi szülte ezeket a gondolatokat, és egyáltalán miért jutott eszembe Nadia lelkivilágával törődni, tekintve, hogy soha nem volt közvetlen közünk egymáshoz. Eddig. Mindig csak távolról fürkésztem. Minden apró kis mozdulatot és lopott pillantást megjegyeztem, még ha álltam is a sarat, és soha nem is adtam jelét, hogy megmozgatná a fantáziámat. Pedig neki és ezeknek a nem kívánt illúzióknak köszönhetően néha egészen emberinek éreztem magam; mi ez, ha nem őrület? Kapkodó levegővételek közepette szakadtam el tőle, továbbra is arcát fürkészve, mintha csak meg akarnám jegyezni minden arcvonását, pedig valójában olvasni próbáltam belőle; tekintete olyan mélységekbe kalauzolt, amelyeknek létezéséről mit sem sejtettem, ezzel pedig mintha megválaszolta volna a legsürgetőbb kérdést; ezt már nem tudta megjátszani. Égtem tőle, forrott a bőröm, ahogy a vágy hullámai egyre sürgetőbben csaptak össze bennem, szinte követelve, hogy ne kifogásokat keressek. - Ha beszélnél... nemcsak engem ítélnél halálra. - Hangom búgva veszett el a nyaka bőrében, ahogy lélegzetvisszafojtva apró csókokkal hintettem tele, miközben szinte felkínálta nekem azzal, hogy hátrahajtotta a fejét, ezzel egy csomó területet szabadítva fel csókjaim előtt. Nem szerepelt a terveim között, de tény, hogy ezzel tudnám a legalattomosabb csapást mérni az egész családjára. De tényleg hasznot akarok húzni ebből a szenvedélyes tűzből? A válasz jelenleg nyilvánvalóbb volt, mint bármi más az életemben.Nem. Felhagytam a bőre becézgetésével, csak hogy újra rá tudjak nézni, szavaival pedig elérte, hogy azon gondolkodjak, vajon mikor voltam utoljára csak Fredrik. Már így is egy olyan oldalamat mutattam meg neki, amit rajta kívül senki nem látott, bár az én fantáziám is mozgolódott, ha belegondoltam, vajon milyen lehet ő a Smolensky álarc alatt. A dilemma egyetlen másodperc alatt tűnt el belőlem, a jobb kezem hátranyúlt, és rámarkolt a csuklóit foglyul ejtő kötélre. Nem oldoztam el teljesen, csupán meglazítottam a kegyetlen börtönét, miközben a homlokom az övének dőlt, éreztem a belőle áradó forróságot; innen pedig rajta múlott, hogy ki tud-e szabadulni.- Megmutatod te is, milyen az, amikor csak Nadia vagy?
and there's no remedy for memory your face is like a melody, it won't leave my head
Nem hittem a sorsban, vagy a hasonló baromságokban. Olyan életbe születtem bele, ami gyorsan megtanított arra, hogy senkinek nem adatott meg előre semmi, nem jár alanyi jogon az, amit egyszer neked valaki megírt a kis könyvedben, mielőtt a világra jöttél; kegyetlen világ volt ez, ahol ha nem tudtad megvédeni, amid van, kegyetlenül elvették tőled. Ha nem tudtad elvenni, amire szükséged volt, nem szerezhetted meg csak úgy. Vagy megtanultál magadtól elevickélni a tengerben, vagy a víz kegyetlenül lehúzott magával és megfojtott. Ő viszont mindig is más volt. Már az első pillanattól fogva vonzott hozzá valami megmagyarázhatatlan; valami, amit csak akkor tudtam volna megmagyarázni, ha hiszek a természetfeletti marhaságokban. Úgy vonzott magához, mint valami mágnes, és bár ezt mindig is annak a bizonyos tiltott gyümölcsnek a varázsára fogtam, egyre kevésbé voltam biztos a dolgomban. A tiltott gyümölcs egy dolog, az pedig egy másik, hogy az, akit ősi ellenségedként kellene kezelned, a valaha volt legnagyobb kísértés számodra... ráadásul mintha valami láthatatlan erő akadályozta volna, hogy ártsunk egymásnak. Kölcsönösen. Ki voltam neki szolgáltatva, kedvére kínozhatott volna, ő mégis valami mást tett. A csók egészen katartikus élmény volt ahhoz képest, hogy nem volt több egy hosszú, forró és szenvedélyes csóknál. Mintha az évek óta tartogatott és őrzött feszültség tört volna ki mindkettőnkből, ahogy végre megtette, amire már ki tudja, mióta vágytunk pokolian. Nem kellett megkérdőjeleznem magamban az érzés kölcsönösségét, benne volt minden egyes mozdulatában, abban, ahogy az ujjai elvesztek a hajamban és szorosan a tarkómra simultak, abban, ahogy nyelve éhesen kergette az enyémet, abban, ahogy sűrűn vette a levegőt. Lehetett ennyire jó színész? Fogalmam sem volt róla, és nem is igazán tudtam ilyesmin gondolkozni, mert ahogy ajkaink látszólag képtelenek voltak elszakadni egymástól, minden józan gondolat tovatűnt a fejemből. Telhetetlenséget éreztem, egyrészt azt, hogy ebből soha nem lenne elég, másrészt pedig azt, hogy ennyi nem elég. Tudtam, hogy a bennem égő vágy kiült a szemeimbe is, ahogy elengedett, és meg sem próbáltam elrejteni előle. Zihálva figyeltem őt, újra csak túl közelről, és a szívem is sokkal sűrűbben dörömbölt a mellkasomban, mint kellett volna. Ki akartam olvasni a tekintetéből a válaszokat a kimondatlan kérdésekre, és azt hiszem, ő ugyanezt próbálta elérni. Nem tűnt színészkedésnek, amit láttam rajta, de ettől még nem lett kevésbé elátkozott a helyzetünk, sőt, talán az átkozta el igazán, hogy mindketten akartuk, hogy megtörténjen. Egyszerű kijelentése mosolyt csal a szám sarkába. – Nem fogok beszélni – közöltem vele én is az álláspontomat, de a hangomból kiveszett a hűvös állhatatosság, különösen, mivel ajkai a nyakamat érintették apró, puha érintéssel. Halk sóhaj szökött ki az ajkaimon, a fejem pedig öntudatlanul billent kissé hátra - ennél prózaibb pedig nem is lehetett volna a pillanat, amikor egyértelművé tettem az álláspontomat. Felkínáltam neki a torkomat, éppen neki, éppen én, és kizárólag a bennem munkálkodó belső hang alapján hihettem, hogy nem elvágni akarja majd. – Mi lenne, ha... most csak Fredrik lennél? – leheltem halkan, lassan. Meg akartam keresni a szemeit, de rajta múlt, hogy ezt lehetővé tette-e. A kezeim még mindig tehetetlenül feszültek a köteleknek, és bár valahol pusztító volt a tudat, hogy miért akarom annyira borzalmasan megérinteni, a lelkemet perzselő vágy már egy ideje elnyomta a józan észérveket, amiket fel tudtam volna hozni ez ellen. Csak remélni tudtam, hogy újra a szemembe néz, én pedig a sötétlő íriszekbe veszve súghatom az ajkaira a következő szavakat. – Egy kicsit elfelejtenék mindent... – A szívem még mindig nyugtalanul, hevesen kalapált. Tudtam, hogy nem szabad, mégis minden egyes porcikám ezt akarta.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Szomb. Jan. 22, 2022 5:30 pm
Nadia & Fredrik
Ezerszer elképzeltem már, annak ellenére, hogy testem-lelkem tiltakozott ellene. Az agyam eljátszott a gondolattal, milyen lesz majd megérinteni, először megízlelni az ajkait, végigsimítani a bársonyos testet, és utána azon gondolkodni, vajon mi lesz a folytatás. Lesz-e egyáltalán, vagy belátjuk ésszel, hogy ez már rögtön az elején egy hamvában holt ötlet, nem is érdemes kockára tenni érte semmit. Miért érzem azt, hogy egy kibaszott Rómeó és Júlia darabba csöppentem? Miért kell, hogy egy olyan nő vegye el az eszem, akit messziről kerülnöm kellene? A pokolba! Mégsem tudtam leláncolni az érzékszerveimet; a tekintetem már régóta rabként tartotta a szemeit, mintha ott kutattam volna az okát annak, miért ne tegyem. De mindketten tudtuk, hogy ilyen ok egyszerűen nem létezik. Jelenleg még nem; és ez egyszerre váltott ki bizonytalanságot, tompa dühöt és valami hihetetlen izgalmat. Ez uralkodott rajtam, mikor áthágtam minden általam írt szabályt, az ajkaim pedig mohón ízlelték meg az övét, a nyelvem üldözött vadként követelte a jól megérdemelt táncot az övével, ujjaim pedig továbbra is a haját kutatták. Több volt, mint egy csók; egyszerre volt minden. Megtestesített mindent, amire csak vágytam, az űr volt, ami uralkodott rajtam évtizedek óta. Minden megadatott, csak éppen a szívemnek nem volt még tulajdonosa, és úgy tűnt, ő kivetette rá a hálóját. Én pedig belesétáltam a csapdába, ami úgy fojtogatott, mintha nem is az édes érzés, hanem a kínzás lett volna a fő célja. Az idő szinte jelentőségét vesztette, és mikor elváltam az ajkaktól, felhevült légzéssel, szapora szívveréssel fürkésztem újra a tekintetét. Nem akartam itt megállni, a vágy csak fokozódott bennem, hogy tényleg bevégezzem ezt a kegyetlen, de édes sorsot, amit nekem szántak az istenek, mégsem mozdultam. Még nem; olvasni akartam benne, megfejteni, miért csinálja, vajon tényleg csak játszik-e, hogy elengedjem, de az nem lehetett volna magyarázat a furcsa vibrálásra, amit azóta érzek, hogy először megpillantottam. - Nem foglak elengedni. - Mintha csak le akartam volna szögezni a nyilvánvalót, ezzel hozva a tudtára, hogy megfordult a fejemben egy egészen másfajta motiváció a részéről. Mégsem volt a hangomban gyanúsítás, talán éppen ezért zártam a gondolatot egy apró csókkal, amit a nyaka fedetlen részére leheltem. Az, hogy meg akartam kapni, annyira egyértelmű volt, minthogy a fű zöld, az ég pedig kék. Mégis... talán arra vártam, hogy ő hozza a tudtomra, hogy nem lenne benne megbánás.
and there's no remedy for memory your face is like a melody, it won't leave my head
Halkan nevettem fel, ahogy visszakérdezett, és egyszerűen csak megvontam a vállam, már amennyire az összekötözött kezeim engedték érvényesülni ezt a mozdulatot. – Egy próbát megért – tettem aztán hozzá lassan, nevetésemet mosollyá szelídítve vissza, tekintetemet le sem véve az övéről. Az imént már úgyis tisztáztuk, hogyan vélekedek a kényelemről, de azért egy egészen más megközelítésben nem volt a gondolat annyira... rossz. Sőt. Még akkor is, ha átkoznom kellett minden egyes olyan pillanatot, amikor ennek akár csak a gondolatával is eljátszottam; hiszen nem csak nem volt helyes, hanem egyenesen ez volt a legsúlyosabb bűn, amit csak elkövethettem volna. Ennél nagyobb szégyent soha nem hozhattam volna a Papa nevére. És mindezen józan gondolatok ellenére sem voltam képes uralkodni magamon. Olyan közel hajolt hozzám, mint még soha, és ez pontosan olyan hatást is gyakorolt rám, amitől féltem. Nem szabadott volna ilyesmit éreznem, nem szabadott volna arra vágynom, hogy zárja be azt a maradék távolságot is kettőnk között... mégis ezt akartam. És láttam a szemein, minden rezdülésén, hogy ő is ezt akarja. Mégis a pohár ért az ajkaimhoz a szája helyett, és nekem bekapcsolt az életösztönöm, ezért ittam, ameddig csak engedte. Tekintetem egy pillanatra sem szakadt el az övétől, szinte nem is pislogtam, azért nagyon jól láttam, hogyan követték a szemei a mozdulatot, amikor megnedvesítettem az ajkaimat. A kérdés, amit feltettem, kockázatos volt és provokatív, de a világon semmi nem lett volna képes arra hogy visszavonjam. Láttam a szemében a válaszokat, de én tőle akartam hallani... és ő megtagadta tőlem. Csak annyit mondott, amit magamtól is láttam, és bár igaza volt, már-már csalódottsággal töltött el, hogy be kell érnem ennyivel, még akkor is, ha igazából örülnöm kellett volna neki. Örülnöm annak, hogy nem súlyosbítja a helyzetünket. Azon gondolkoztam, mit mondhatnék erre, de a következő pillanatban a pohár ezer apró darabra tört a padlón és ez elvonta a figyelmem. Nem rezzentem össze, tekintetem újra az övére villant, és ez volt az a pillanat, amikor megláttam a szemeiben az elhatározást. Szinte még felém sem mozdult, amikor az ajkaim enyhén elnyíltak, a légzésem pedig elnehezült; ujjai az arcomhoz értek, majd továbbsimítottak a hajamba, hogy aztán elvesszenek a hajtincsek között. Hagytam, hogy közelebb húzzon magához, szemeim becsukódtak, egyetlen halk sóhaj veszett el az ajkain, ahogy azok végre az enyémekhez értek. A kezeim megfeszültek a kötél fogságában, a kényszer, hogy hozzáérjek, hogy az ujjaimat belefúrjam a hajába, hogy még közelebb húzzam magamhoz, pusztító volt. A szám megadón nyílt az övéi alatt, hagyva, hogy elmélyítse a csókot, lélegzetem sűrűn járt az orromon keresztül, lecsapódva az arcbőrén a pince hidegében. Fel sem fogtam, hogy mit csinálunk, a fejemből távozott minden józan gondolat, a világom beszűkült rá; most csak ő létezett, a maga egyszerű valójában, nem volt háború, nem volt ellenségeskedés, nem létezett senki és semmi más rajta kívül. Ajkaim mohón, telhetetlenül keresték az övét újra és újra, még ha nem is érinthettem meg, és nem akartam, hogy véget érjen a pillanat. El akartam veszni benne, vele. Amikor végül mégis elszakította magát tőlem, kinyitottam a szemem, zihálva nézve mélyen az ismerős szemekbe. Még mindig nem dolgoztam fel teljesen, hogy mit tettük, hogy milyen fontos határvonalat léptünk át, mert nem akartam erre gondolni. Az ajkaim égtek a csókjától, a testem a hűvös levegő ellenére felforrósodott, és még többre vágyott volna, pedig a józan eszem próbálta elnyomni ezeket a pórias vágyakat.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Kedd Jan. 18, 2022 6:14 pm
Nadia & Fredrik
nothing's turned out how you wanted
Az, ahogyan jelenleg kutattuk egymás tekintetét, talán teljesen eltérített minket a valódi szándéktól; nem azért hozattam ide, hogy árgus szemekkel lessem, azon filozofálva, hogy valójában mennyire nem lenne ellenemre, ha azok az ajkak az enyéimet érintenék. Gyerekes vonzalomnak tűnt eleinte, egy futó hóbortnak, de úgy tűnt, annyira mégsem akart csak úgy... továbbfutni. Azt azonban kimondatlanul is sajnáltam, hogy belekeveredett a bátyja és közöttem zajló vitába. Nekem is volt húgom, pontosan tudtam, milyen érzés lenne fordított esetben egy hasonló akció. Éppen ezért tudtam, hová kell támadnom, de nem erről kellett volna szólnia. - Éles váltás lenne, nem gondolod? - Felvontam a szemöldököm, de a pimasz vigyor továbbra is ott időzött a szám sarkában. Be kellett érnie egy kemény, párna nélküli székkel, egy vaskos kötéllel a csuklói körül. Mondhatni, sem az ágy, sem pedig a párnák nem passzoltak volna ahhoz a szerephez, amit neki szántam ebben a tervben; a fantáziám pedig egy egészen más tészta. Gondolatok szintjén már régen bűnbe vittem saját magam, már amennyire bűnnek lehet nevezni azt, hogy megkívánunk egy nőt. A gond a szerepekben rejlett, mert ő nem egy nő volt, hanem az ellenség húga. Amikor közelebb hajoltam, szinte centiméteres távolságból fürkészve, biztosan kiült az arcomra az, amire gondoltam. Még soha ennyire közel nem álltam ahhoz, hogy megcsókoljam, az ajkaim kiszáradtak, az övéiben néma kérlelést éreztem, a tekintete pedig beszélt helyette is. Hirtelen még levegőt venni is elfelejtettem, pedig ez az én játékom; végig kell játszanom, nem inoghatok meg miatta. Több múlt rajtam és a józanságomon, mint eddig bármikor. Ezért döntöttem úgy, hogy inkább a poharat tartom a szájához, bár talán ez is a játék részét képezte. Inkább ezt akartam elhitetni magammal. Ő pedig készségesen ivott, egészen addig, míg hagytam neki. Tekintetem követte a lecsorduló csepp útját, egészen addig, míg a nyelvével el nem tüntette, azon kapva magam, hogy még pislogni is elfelejtettem. - Erre a kérdésre valószínűleg magadtól is tudod a választ. - Ennyit mondtam. Egy nő... egy nő miatt soha nem áldoztam volna be semmit. A nő miatt viszont... bármit. Mindent. Minden csepp vér vigyázzba állt a testemben, miközben a tekintetét fürkésztem. A szemei mintha válaszokat kutattak volna, de úgy tűnt, itt nincs sem jó, sem rossz válasz; csak egy döntés, ami alapjaiban véve tudná átírni a játékszabályokat és az erőviszonyokat. A kérdés inkább az, akartam-e ingatag talajon sétálni. Ó, de mennyire, hogy akartam. Nem törődtem a pohár sorsával, a következő pillanatban ezer darabjára tört a hideg padlón, beterítve az egész helyiséget a szilánkokkal. Nem engedtem a tekintetét, csak előrelendültem az ülőhelyemről, közben a felszabadult kezem kikutatta magának az utat; végigsimítottam a selymes bőrén, végig az arcán, a füle mentén törve utat a haja sűrűjébe, a tincsekre csipmaszkodva egy kicsit sem durva mozdulattal, így húzva ismét közelebb az arcát. Mire felfoghatta volna, mi is történik, ajkaim mohón birtokba vették az övéit, megízlelve azt, ami annyi dilemmát és kételyt szült. De most csak Ő volt itt. A nő.
these days I'm becoming everything that I hate wishing you were around but now it's too late my mind is a place that I can't escape your ghost
Szavaira az arcomon maradt az a finom, de vidámságtól mentes mosoly. Hát persze, hogy nem számít, hiszen ha a szépség számított volna, nem engem raboltatott volna el; ugyanakkor az is tény, hogy ha igazán csúnyára akarta volna kerekíteni ezt az egészet, nem egy székhez kötözve ültem volna, majdnem sértetlenül. Juthattam volna ennél sokkal rosszabb sorsra is, és még ha azt is láttam a szemeiben - és azt is tapasztaltam minden egyes alkalommal, amikor egymással szembe kerültünk, az első találkozásunktól kezdve -, hogy ő maga ezt nem tudná, vagy inkább akarná megtenni velem, biztos voltam benne, hogy sok embere szívesen jelentkezett volna önként a feladatra. Mégis ő ült velem szemben. Abszurd kérdésemre mintha egészen elgondolkodott volna, és az a pozíció, amit felvett, megengedte, hogy ismét közelebbről veszhessek el csodaszép, sötét szemeiben. Nem fordítottam el róla a tekintetem, és nem csak azért, mert álltam a pillantását, hanem azért is, mert nem akartam elfordítani. Elcseszett egy helyzet volt ez, de... rendelkezett a maga előnyeivel. Nehéz volt eldönteni, hogy a felajánlásomra végül mi lesz a reakciója, nem tudtam volna megsaccolni, hogy tényleg megesne-e rajtam a szíve, hozna-e ételt, ha azt kérném, vagy tényleg kapok-e vizet. Mégis, ahogy megfogalmaztam az egyetlen kérést, ő rövid gondolkodás felállt, és csakugyan egy pohár vízzel a kezében tért vissza. Szemeim nyílt kíváncsisággal fürkészték őt a döntése okán, persze egyelőre csak visszaült velem szembe és nem adott azonnal inni. Feltettem a kérdésemet, még a kihívást sem tüntettem el a hangomból hozzá, és amikor az arcán megjelent egy számító vigyor, a válasza egészen megihletett. – Ágyban, párnák közt? – ironizáltam, visszautalva az előző beszélgetésünkre a kényelemről. A tekintetemben viszont valami más ült, olyasmi, ami a hagylak aludni egy keveset mondatot és az ágyat is egészen máshogyan tudta volna értelmezni. Következő szavaira csak egy elnéző mosollyal válaszoltam; mindketten tudtuk, hogy ha jó helyen keresi a tettest, ez nem lesz valami hosszú idő. A figyelmemet viszont jócskán elterelte a következő mondata és az, amit cselekedett mellé. Sokkal közelebb hajolt hozzám, az arcunkat csupán centiméterek választották el egymástól, és nekem nem volt menekvés, hiszen a támla már a hátam mögött volt. Talán nem is akartam menekülni. Nyelnem kellett egyet, ajkaim elnyíltak, miközben a szemei minden eddiginél közelebbről ejtették rabul az enyémeket. Éreztem, hogy kiszárad a torkom, hirtelen egyetlen egy dolgot akartam mindennél jobban, és láttam rajta, abban, ahogy hol a szemeimet, hol az ajkaimat figyelte, hogy ez az egyetlen vágy közösnek minősül. A szavakat szinte a számra suttogta, lélegzete égetett, a gerincem mentén végigfutott egy várakozó bizsergés, mégsem mozdítottam előre a fejem. Pedig megtehettem volna. És ő is. A következő pillanatban mégsem az ajkai értek az enyémekhez, hanem a pohár. A testem, a szervezetem, a tudatom szinte azonnal reagált, de ahogy belekortyoltam a vízbe, a tekintetem nem eresztette az övét. Addig ittam, ameddig ő hagyta, de mivel nem igazán voltam hozzászokva ahhoz, hogy ne magamtól tegyem ezt, hanem mások itassanak, amikor végül elhúzta a poharat a számtól, éreztem, hogyan gördül le egy csepp az alsóajkamon. Még mindig őt néztem, miközben nyelvemmel fürgén eltüntettem onnan az éltető nedűt, egyben meg is nedvesítve az ajkaimat kissé. – Egy kikötözött nő? – kérdeztem, hangom halk volt, és talán egy kissé rekedt. – Vagy én, kikötözve? – Ez már nyílt kihívás volt, amivel én is pontosan tisztában voltam, de nagyon is jól láttam és éreztem az előbb, hogy mit akart tenni. Ő is és én is. Ez a pillanat pedig, amikor megkötözve ültem a pincéjében, kiszolgáltatva neki, valahogy alkalmasnak tűnt feltenni azt a kérdést, amit eddig mindig kínosan kerültünk.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Szer. Jan. 12, 2022 8:26 pm
Nadia & Fredrik
nothing's turned out how you wanted
Elmosolyodtam. Pedig az eddigiek alapján már szinte biztos voltam abban, hogy kinőttem az ilyen gyerekes évődésekből. Elmúltak már azok a fiatal évek, régóta nem voltam hormontúltengéses kamasz, csak hogy úgy megkívánjak valamit. Valamit, ami amúgy is minden ízében tiltott gyümölcs. Az is hozzátartozott az életünkhöz, hogy végig kellett gondolnom, vajon nem-e szándékosan csinálja, hogy elbizonytalanítson vagy mi több, megingassa a kitartásomat. Elvégre mivel lehet elcsavarni egy magamhoz hasonló fejét, ha nem egy vonzó, szép nővel? Olyannal, mint amilyen Ő. Mégsem hittem el, hogy csak játszana. Az első pillanattól kezdve köztünk van ez a láthatatlan játék, emiatt repült el a feje mellett az a bizonyos golyó aznap délután; rabul ejtett, mint valami vadat. És csak reménykedhettem abban, hogy nem használja majd fel ellenem. - Mintha számítana, hogy szép lesz-e. - A hangom nem árult el sokat, de tisztában vagyok a lépéseim súlyosságával. Azzal, hogy elraboltam - raboltattam -, egy nagyon veszélyes darázsfészekbe nyúltam, az ujjaim már elzsibbadtak, de nem hagytam csak úgy annyiban. Senki nem maradhatott büntetés nélkül, és ezalól nem volt kivétel a drága bátyja sem; még ha szerette is magát annak tekinteni: kivételnek. Most nem a saját bőrén tapasztaltattam meg, mert tudtam, hogy nála az nem lenne elég. A húga élete azonban ennél fontosabb. Talán még a saját becsületénél is. Megtámasztottam a karomat a térdemen, ahogy előtte ültem, majd ujjaimat az állam alá csúsztattam, felvéve a nagy gondolkodó szerepét. Nevetségesnek tűnt a gondolat, hogy vacsorázni vigyem, egyáltalán nem illett volna a szerepemhez, ráadásul Hel az első sorban ült volna, hogy kiröhögjön, aztán végigjáratta volna velem a Pokol mind a hét bugyrát, amiért ilyen nyíltan közösséget vállalok az ellenséggel. Mégis, éppen azért tűnt ennyire édesnek, mert maga volt a megtestesült bűn gyümölcse. De ez a gyümölcs talán megérdemelt egy kis friss vizet, ha már azt kívánta. Talán az embereim kiröhögték volna ezért a kérésért, én helyette felálltam, hogy hamarosan egy pohár friss és tiszta vízzel térjek vissza, de ahelyett, hogy enyhítettem volna a szomján, egyelőre csak visszaültem, és előredőlve fürkésztem ismét a tekintetét. - Az attól függ. - Megvontam a vállaimat. - Az első napon szinte már túl is vagy. Talán hagylak aludni egy keveset. - Úgy mondtam, mintha a világ legtermészetesebb dolgáról beszélnék, közben ravasz, sunyi vigyorral a szám szélében. - A többi attól függ, hogy mennyi idő alatt esik le nekik az ittléted. - Ha Dimitriy-n múlik, neki elég gyorsan össze fog állni a kép. Tudta, hogy vaj van a füle mögött. Ahelyett viszont, hogy újra megszólaltam volna, inkább még inkább előredőltem, az arcom így nagyjából tíz centiméterre volt az ő arcától. A tekintetem felváltva ugrált a gyönyörű íriszek és az ajkai között, mintha azon dilemmáznék, melyiknek a látványával nem tudok kellőképpen betelni. - Bár kétség kívül a legvadabb fantáziáim egyikét testesíti meg egy kikötözött nő. - A hangom ekkor már suttogóvá vált, ajkaim szinte teljesen kiszáradtak, és tényleg csupán pár centin múlott, hogy ne ízleljem meg a telt, piros ajkakat. Már tényleg elhihette, hogy most már nincs előlem menekvése, és megérintem, de az utolsó pillanatban a pohár vette át a helyemet, odatartva a szájához, hogy bele tudjon kortyolni. Nem sajnáltam tőle.
these days I'm becoming everything that I hate wishing you were around but now it's too late my mind is a place that I can't escape your ghost
Amikor felhívtam a figyelmét, hogy ha minden egyes emberéért el kell morzsolnia egy könnycseppet, gyorsan ki fog száradni, elmosolyodott, bár ez a mosoly nem árulkodott jókedvről. Szavai hallatán pedig az én arcomra kiülő mosoly is hasonló volt. – Értem – feleltem lassan, és ez a szó most nem egy üres kifejezésként ült az ajkaimra, hanem úgy, mint amikor tényleg értem, miről van szó. A fickó neve valóban nem mondott nekem semmit olyan szempontból, hogy milyen szerepet tölthet be Fredrik életében, de ha ez igaz - és nem lennék itt, ha nem lenne igaz -, akkor azt bizony komoly kellemetlenségnek kellett elkönyvelnem. Mindezen felfedezés ellenére nem engedhettem meg magamnak, hogy akár egy másodpercnyi gyengeséget is mutassak. A kocka el volt vetve, ahogy mondani szokás, én már itt voltam a pincéjében, akár azért, hogy megfelelő fizetségül szolgáljak, akár azért, hogy kiváló zsarolási alapja legyen. Én viszont sokkal többet tanultam a Papától az évek és évtizedek alatt, mintsem ettől megijedjek, ezért nagyon is tévúton járt, ha azt hitte, egy kis kényelemért cserébe dalolni fogok, mint a kismadár. És valahol úgy éreztem, ezt egyébként ő is tudja. – A két szép szemed talán jobb tárgyalási alap – jegyeztem meg elmosolyodva, és mint minden megjegyzésnek, bizony ennek is volt alapja. Sajnos. Nem mintha komolyan gondolhattuk volna a szavaimat, a családom egyértelműen tabu volt minden lehetséges szempontból, de bármi más esetén nagyobb meggyőzőereje lett volna a szemeinek, mintsem a kényelemnek. Sajnos. Kényelemre nem volt szükségem, ő viszont még mindig zavarbaejtően erősen hatott rám, különösen, ha így hajolt hozzám, mint most is. Az arca minden eddiginél közelebb került az enyémhez, és úgy tanulmányozott, mintha legalábbis én lennék a legérdekesebb dolog a világon, miközben én felfedeztem az aranyszínű foltokat a szemeiben, amik sötét íriszeit pettyezték. Szavaira újfent egy örömtelen mosolyra görbültek az ajkaim. – Az nem lesz szép, te is tudod – feleltem már-már gyengéden. Ha ki akarta ugrasztani a nyulat - de legalábbis a Papát és Dimet - a bokorból, akkor kétségtelenül zseniális húzás volt, amit csinált, de a következmények is ennek megfelelő intenzitásúak lesznek, amennyiben meg akarja várni, hogy értem jöjjenek. Azon, amit hozzátett, csak halkan elnevettem magam, de bólintottam. Tudom. De azt is mindketten tudtuk, hogy az álláspontom nem fog változni. Újabb kérdését hallva felvontam a szemöldököm, és a mosolyom ezúttal kevésbé volt steril. – Mégis elviszel vacsorázni? – kérdeztem vissza, de aztán komolyabbra fordítottam a szót. – Az éhséggel nincs problémám, de egy korty vízért sok mindent megadnék – billentettem félre a fejem, kíváncsian fürkészve a tekintetét. Nem igazán tudtam eldönteni, mik a pontos szándékai, hogy vajon egy pohár vízért cserébe is elvár-e majd valamit, vagy sem. Számomra nem volt bonyolult a kérdés, mert ha elvárt érte valamit, akkor elfogadtam a szomjúság kellemetlen tényét, ha viszont nem... Nos, megkötözött kezekkel teljes mértékben rá voltam utalva, ha hajlandó volt megkönyörülni rajtam ilyen tekintetben. – Szóval, Fredrik – néztem rá egy apró sóhajjal, akárhogyan is alakult a vizes kérdés. Néhány pillanatig csendesen tanulmányoztam az arcát, gátlástalanul ittam magamba a vonásait, a szeme csillanását a lámpa tompa fényében. – Mivel tervezed elütni a ránk váró közös időt? – mosolyodtam el aztán lassan. Meglehet, hogy a hangomban volt egy enyhe kihívás, de jelenleg nem éreztem úgy, hogy sok veszítenivalóm lenne; már egyébként is pengeélen táncoltunk ennek a szituációnak minden egyes másodpercében.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Hétf. Dec. 20, 2021 3:41 pm
Nadia & Fredrik
nothing's turned out how you wanted
Talán nem tisztem megítélni ezt a lányt; elvégre nem ismerem. Más kérdés, hogy a terveim között szerepelt-e ennél több, ennél mélyebb indíték az ittlétére. Annyi biztos, hogy a lopott pillantásokat senki nem vehette el tőlem. Élénken élt az emlékezetemben az első találkozás apropója, annak keserű szájíze, és az, mikor utána nem sokkal megtudtam, hogy milyen szerepet tölt be a családja életében. Ha az apja helyében lennék, soha nem engedném, hogy a lányomat valaha is veszély fenyegesse. De úgy tűnt, náluk más szokások uralkodtak. Nadia nem tűnt egy félős kislánynak, ezt már az embereimmel szemben is bebizonyította, ők pedig élve a saját vérük hajtásával, nem voltak restek demonstrálni, jelenleg ki is a főnök. Minden helyzetben ezt vártam el tőlük; és nem tehettem csak úgy kivételt. Sem vele, sem mással. Amúgy sem adott okot arra, hogy kivételezzek vele. Elmosolyodtam. - Nem, nem mindegyikükért. Csak a különösen fájó embereim kiiktatásáért. - A mosolyom már nem árulkodott jókedvről, azonban ez a veszteség túlmutatott azon, hogy csak legyintsek rá. Az okokat pedig nem most akartam elkezdeni felsorakoztatni. És tudtam, hogy nincs a kezemben egyetlen nyerő lap sem. Éppen ezért volt pont Ő itt; ő volt az én nyerő lapom. A tökéletes biztosítéka annak, hogy elér az üzenetem a címzettekhez, Vladimirhoz és Dimitriy-hez. Szinte mérget vettem volna arra, hogy az utóbbi állt Kristof halála mögött, hisz soha nem tanították meg arra, hogy van egy bizonyos határ, amit nem lépünk át egyik oldalon sem. Itt már nem volt elegendő magyarázat a heves természet vagy a pillanatnyi agybaj. - A bátyád túl messzire ment. És ezzel te is tisztában kell, hogy légy. - Nem vontam kétségbe a családi kapcsolataikat. A szeretetüket egymás iránt főleg nem, hisz nekem is volt húgom; az életemet is feláldoztam volna érte. - Tudom, hogy nem fogod őket elárulni. Sem kényelmesebb testhelyzetért, sem a két szép szememért. - Eleve nem reménykedtem ilyesmiben, de ha már itt volt, meg kellett próbálnom. A család szent. Bárcsak az én bátyám is tudta volna annak idején. Közelebb hajoltam hozzá, miután az imént hátradőlt a kicsit sem komfortos székben, és innen figyeltem arca vonásait. Még sosem volt alkalmam ilyen közelről szemügyre venni. Furcsa gondolat éledezett bennem, a vágy pedig, hogy megérintsem, szinte leküzdhetetlen fenevadként tombolt a gyomromban. - Ha nem vagy hajlandó beszélni, hát addig maradsz itt, míg kellőképpen kétségbe nem esnek. - Nem volt eltitkolt szándékom a bátyja előcsalogatása, ráadásul tudtam, hogy valószínűleg megint az apjuk fogja megoldani a kiakault helyzetet. Mi mással, ha nem egy újabb vérfürdővel? - De persze a szabadulásod kulcsa végig a kezedben lesz. - Utaltam arra, hogy amint elkezd dalolni, szabad madárként repülhet ki ebből a rögtönzött kalitkából. Erre a verzióra nem tettem volna nagy tétet. Viszont nem mozdultam mellőle, habár mindenki más esetében itt és most álltam volna fel, és visszaküldtem volna az embereimet. Az ő wellness szolgáltatásaikat nem sokan szerették. - Mikor ettél utoljára?
these days I'm becoming everything that I hate wishing you were around but now it's too late my mind is a place that I can't escape your ghost
A mosolya ugyanúgy ott maradt a szája sarkában, ahogy az enyém is. – Itt ülök megkötözve a pincédben – pillantottam le saját magamra. – Talán ideje lenne megkérdőjeleznem magamban a szándékaidat. – A szavaimat csak félig gondoltam komolyan... már csak azért is, mert többféle módon lehetett értelmezni, és míg az agyam az egyikre koncentrált, úgy a szívem inkább a másikat vette volna górcső alá. Ez az örökös kettőség volt az vele kapcsolatban, ami mindig is megőrjített. Szinte azóta, hogy először megláttam, ami hiába hangzott nevetségesen, akkor is igaz volt. Szerettem volna azt hinni, hogy csak a köztünk feszülő örökös, elválaszthatatlan ellentét az oka ennek a vonzalomnak, de akkor legalább most, ebben a helyzetben igazán ideje lett volna már észhez térnem. Végül mégis úgy tűnt, hogy ő is megpróbál áttérni a lényegre, legalábbis ezt sugallta, amikor legalább egy nevet mondott. Nem mintha az a név olyan sokat mondott volna nekem, de azért így is vigyáztam, hogy abból a kevésből mennyit osztok meg vele. Már így is pengeélen táncoltunk. – Minden emberedért vérbosszút esküszöl? – billentettem kissé oldalra a fejem, kíváncsian tanulmányozva az arcát. – Még ha a mi embereink is tehetnek a haláláról, te is tudod, hogy a szemet szemért elvvel gyorsan elfogynánk. Mindannyian – tettem egy nem túl finom utalást arra, hogy amennyiben egymás embereinek öldökléséről van szó, ők sem igazán panaszkodhatnak. Azt nem is tagadtam volna, hogy mi nem vagyunk ártatlanok, felesleges lett volna ilye játékokba belemenni. Ha nyugalmas életet választottunk volna, egyikünk sem lett volna most itt. A trükkös felajánlásra lassan elmosolyodtam, de válasz helyett hátradőltem a széken. Kényelmesnek mondjuk továbbra sem neveztem volna a helyzetet a kezeim miatt. – Nagyon szeretnéd, ha mondanék valamit a családomról, igaz? – szegeztem rá a tekintetem. Szemeim kíváncsian méregették az ismerős vonásokat, a sötét íriszeket. Beismertem neki, hogy már hallottam a nevet, de azt nem, hogy hol, kitől és milyen körülmények között. Biztos voltam benne, hogy azt szeretné, összefüggésbe hozzam a dolgokat a Papával vagy Dimmel; máskülönben nem én ültem volna itt. – Azt várnád, hogy eláruljam a családomat csak azért, hogy kényelmesebben üljek ezen a széken? – Felvontam a szemöldökömet és lemondóan ingattam a fejem. – Kevesebbet gondolsz rólam, mint hittem.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Kedd Dec. 07, 2021 7:26 pm
Nadia & Fredrik
nothing's turned out how you wanted
Elmosolyodott, ezután pedig aligha tudtam volna elképzelni bármit, ami ragyogóbb lett volna nála ezen a világon. Hát még így, megkötözve, némileg piszkosan is olyan gyönyörűen tündökölt, mintha erre született volna. Persze inkább az volt a kérdés, képes lennék-e feladni ezért a mosolyért és ezekért a szemekért mindent. Tudtam, hogy az apja soha nem fogadná el azt, ami kettőnk között kibontakozott. Mindvégig próbáltam titokban tartani, hogy bármi is kötne hozzá. Valójában nem tűnt nagy kihívásnak, mert hogy soha semmilyen határt nem léptem át vele. Ő volt az én érinthetetlen bálványom. A nagybetűs nő, aki olyan tiltott gyümölcs volt, mint Ádámnak és Évának a gyümölcs a paradicsomban. Mégis, egyre többször kívántam meg ezt a gyümölcsöt. - Kinézed belőlem, hogy valaha szándékosan megölnélek? - Szinte sértésnek veszem a szavait, de még így is őrzöm a kis mosolyt a szám sarkában. Tény, hogy megpróbáltam a... családja életére törni. Azt is tudtam, nem nagyon kellett magyaráznia, hogy ha bármikor is baja esik az apjának vagy a bátyjának, és közöm van hozzá, soha többé nem látom őt. Soha többé... nem érinthetem. Furcsa vívódást eredményezett maga a tény; az üzletre kellett koncentrálnom, nem hagyhattam volna, hogy egy nőtől függjön minden. - Kristoffer Haigen négy héttel ezelőtt halt meg, valaki szétlőtte az agyát a nagykövetségek mellett. - Nem húztam sokáig az információk megosztását, és habár eleinte úgy tűnt, hogy remek színésznő, de szinte rögtön elárulta a tekintete, hogy hallotta már a nevet. És ezt a nevet csak egy helyen hallhatta. - Szeretnél nekem mondani valamit? Ha igen, utána talán eloldozom a kezeidet. - Billentettem oldalra a fejem, kérdőn várva, hogy mondjon valamit. A kérdés most is csak az volt, vajon milyen messzire megy el ha a családjáról van szó. Márpedig most minden vallomás, amit tehet, ellenük fog szólni. Gondolom leginkább a bátyja ellen, neki volt baja mindenkivel. Valószínűleg még saját magával is.
these days I'm becoming everything that I hate wishing you were around but now it's too late my mind is a place that I can't escape your ghost
Elmosolyodtam, de a mosolyomban nem volt semmi boldogság vagy vidámság, még csak egyetértés sem. Inkább amolyan... csendes lemondás. Soha nem késő. Én sokkal inkább azt éreztem, hogy nekünk mindig is túl késő volt, mégsem szálltam vitába vele. Előbb-utóbb az is a vesztünket okozta volna, ha tényleg elhív vacsorázni és én tényleg igent mondok, pedig a Papa pont valami hasonló indíttatásból kényszerítette Dimet, hogy vegyen feleségül egy nőt... Fredrik azonban más volt. Hiába kellett volna egyfajta szövetséget alkotniuk, alkotnunk kezdetben, a dolog mindig is halva született ötletnek tűnt. A kezdeti ellenségeskedés és áskálódás pedig mára nagyon is kézzel foghatóvá vált, elvégre én is itt ücsörögtem megkötözve, de nem Fredrik ágyában, hanem a pincéjében. Nem tudom, a Papa melyik miatt lett volna dühösebb. A Sentrumban történt eset említésére sokatmondó mosoly kúszik az arcomra, hasonló az övéhez, még akkor is, ha az emlék keserédes. A Papát vállon lőtték aznap, és bár jó szokásához híven ő nagyjából egy apró karcolással egyenértékű sérülésként értékelte a dolgot, én ennél egy fokkal azért nehezebben éltem meg a pillanatokat, míg a Doktor ki nem bányászta a vállából a golyót. Ugyanilyen éles emlék maradt viszont a fejemben Fredrik is, sajnos vagy nem sajnos. – Majdnem megöltél aznap – billentettem kissé oldalra a fejem, de a mosolyom megmaradt. – De valamiért mégsem tetted meg. – Túl élesen emlékeztem azokra a pillanatokra. Inkább annak az érzésnek kellett volna megmaradnia, hogy egyáltalán szándékában állt megkísérelni a dolgot, de rá kellett jönnöm, hogy szó szerint az első pillanattól fogva felfordított a fejemben minden logikát. Azt nagyon is jól tudtam viszont, hogy a nosztalgiázás nem fog minket előrébb vinni, főleg minket nem. Felemlegethettük volna az összes találkozásunkat, mindegyik úgy ivódott az emlékeimbe, mintha csak kőbe vésték volna őket, különösen a legutóbbi. Az az estély nem is lehetett volna nevetségesebb, mégis emlékezetes maradt amiatt a néhány perc miatt, amit az egyik függöny árnyékában lopott tőlem. Láttam a tekintetében a változást, aminek hatására én is észhez tudtam téríteni magam kissé. Aztán kimondott egy ismerősen hangzó nevet, de én csak felvontam a szemöldököm; valamiért az volt az érzésem, nekem nem olyan szempontból cseng ismerősen, mint ő szeretné. – Mi van vele? – kérdeztem vissza. – Hallottam már a nevét – vontam vállat, már amennyire az összekötözött kezem engedték, megadva ezzel egyfajta választ. Azt nem tettem hozzá, hogy Dim szájából hallottam, többször is, és egyszer mintha vele összefüggésben veszekedtek volna a Papával. Addig nem osztok meg vele semmi ilyesmit, amíg nem tudom, mi a francért vagyok itt. Egy név ehhez még nagyon kevésnek tűnt.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Pént. Dec. 03, 2021 1:40 pm
Nadia & Fredrik
nothing's turned out how you wanted
Mindig ki tudtam zárni az üzleti ügyekből az érzelmeket. Nem mindig volt egyszerű menet, és valljuk be, ez az ügy volt a valódi főpróba. Rezzenéstelen arccal hallgatni, ahogyan az a nyomorult megkötözi, majd kezet emel rá... tényleg erő kellett ahhoz, hogy ne akarjam azonnali hatállyal az árokszélen látni. De kettőnk közül mégis ő végezte jobban a dolgát; én éppen azzal voltam elfoglalva, hogy miképp ne vegyek tudomást arról, hogy érzéseim vannak a nő iránt. - Soha nem késő. - Válaszoltam, eldobva a véres kendőt, majd elhelyezkedtem vele szemben. Mintha csak egy idilli beszélgetésre készültem volna vele, ahelyett, hogy tényleg elhívtam volna vacsorázni, mikor még megtehettem volna. Valószínűleg ha ennek az egésznek vége, soha többé nem látom. Emiatt az egyik szemem sírt, a másik nevetett. Más férfiak rózsát visznek egy nőnek, aki tetszik nekik, én azért könyörögtem némán a jó Odinhoz, hogy Nadia egy életre meggyűlöljön és soha ne kelljen látnom. Romantikus állapot, de mit tehettem volna? Ellenkező oldalakon álltunk. Sem az apja, sem a bátyja nem könnyítette meg a helyzetet, márpedig Kris haláláért valakinek meg kellett bűnhődnie. És majdnem biztos voltam abban, hogy vagy az apja, vagy a bátyja keze volt benne abban is. - A családoddal már évek óta nyílt hadüzeneteket cserélgetünk. - Megvontam a vállamat, közben elmosolyodtam. - Emlékszel pár éve arra a Sentrum-i lövöldözésre? Te is ott voltál. - A mosolyom vigyorrá szélesedett. Igen, akkor kaptam először vérszemet az apjától úgy igazán. Éppen ott ebédelt vele az étterem teraszán. Akkor láttam Őt először. Nem kellett sok idő, megráztam a fejemet. Elég a nosztalgiázásból. - Kristoffer Haigen. - Csak ezt a nevet mondtam ki hangosan. Szinte ezer százalékig biztos voltam abban, hogy nem fogja tudni, kiről van szó. Valószínűleg nincs beavatva az apja - vagy a bátyja - minden piszkos ügyletébe. Habár határozottan jó lett volna tudni, egészen pontosan hol helyezkedik el Nadia a családjuk ranglétráján. Ahonnan ők jönnek, ott... a nők alacsonyrendűbbek, nem? Ennyit a megfelelő háttér ismeretekről.
these days I'm becoming everything that I hate wishing you were around but now it's too late my mind is a place that I can't escape your ghost
Nem engedte el a tekintetem, de ha őszinte akartam volna lenni magamhoz, azt is bevallottam volna, hogy én sem akartam elfordítani róla a szemeimet. Akármennyire haragudtam is rá, akármilyen árulásnak éltem meg, amit tett... még mindig hatással volt rám. Eltűnődtem rajta, hogy vajon ez okozza-e majd végül a vesztemet is, feltéve persze, ha vannak olyan bátrak, hogy ez a kis alagsori vendéglátás végzetes lesz. Rá sem hederítettem az embereire, ahogy elküldte őket, utánuk sem néztem, nem érdekeltek. Neki sem szabadott volna érdekelnie, de ezen már egy kicsit késő volt segíteni. – Én is csak a sorrendet nehezményeztem – jelent meg egy apró mosoly a szám sarkában, bár közel sem volt olyan őszinte, mint lehetett volna. Most már kár is lett volna tagadni, hogy nemrég még úgy vonzott maga felé, mint légypapír a legyet; egy részem akár hálás is lehetett volna neki, amiért helyettem is eldöntötte a kérdést. Mégis, ahogyan odahúzott egy másik széket és leült velem szemben, a gondolataim képesek lettek volna ismét elárulni. A szemei árnyalata, a vonásai, a hangja mind-mind túl mélyen beleették már magukat a gondolataim közé, olyannyira, hogy már nem tudtam volna megszabadulni tőlük. Még akkor sem, ha itt ültem, összekötött kézzel, tehetetlenül. De főleg akkor nem, amikor egy kendővel úgy érintette meg a szám sarkát, mintha törődne azzal, hogy épp vérzek-e valahol. A kérdése meglepett, ezt meg sem próbáltam leplezni. Felvontam a szemöldökömet és érdeklődve néztem rá. – Ezen már egy kicsit késő elgondolkozni, nem? – kérdeztem vissza. Mintha az, ha bevallom, hogy vonzódom hozzá, megváltoztatott volna bármit is. – Igen – feleltem végül egyszerűen, még akkor is, ha ez az egész cseppet sem volt egyszerű. Igen, elmentem volna vele. Igen, ezzel életemben először valódi csalódást okoztam volna a Papának. Megkérdezhettem volna magamtól, melyik kezembe harapjak, de a helyzetem azt súgta, már megkaptam a választ. – Miért vagyok itt? – szegeztem neki inkább azt a kérdést, amire nem tudtam a választ. Sejtéseim voltak, persze, de tőle akartam hallani az okot... vagy okokat. – Te is tudod, hogy ez nyílt hadüzenet a családommal szemben. – Nem akartam, hogy úgy hangozzon, mintha érte is aggódnék, de egy kicsit talán mégis volt egy ilyen felhangja a szavaimnak. Hiszen ha én tényleg ebben az alagsorban végzem, a következményekkel már csak neki kell szembesülnie, engem mégis érdekel.
Kiskép : Rendeltetésem : Oslo téged vár play by : kit harington Posztok száma : 37 User neve : benibigyó Csoport : draugr Pontgyűjtő : 19 Lakhely : gamle oslo Foglalkozás : the right hand Előtörténet : knowledge will give you power but character respect Keresem :
It was terrifying to love someone who was forbidden to you. Terrifying to feel something you could never speak of, something that was horrible to almost everyone you knew, something that could destroy your life.
Kor : 75
Fredrik Dahl —
Elküldésének ideje — Kedd Nov. 30, 2021 7:29 pm
Nadia & Fredrik
nothing's turned out how you wanted
Ismertem. Eleve nevetséges feltételezés, hogy nem tartom számon az ellenségem minden létező rokonát és lehetséges partnerét. Vladimir nem most jött le a falvédőről, ő is vezet hasonló listát, és valószínűleg ennek köszönhető a gyilkosság, amit eddig még sehogy nem tudtam rábizonyítani. Reidun minden áron el akarja érni, hogy ne foglalkozzak ezzel, lépjek túl, ne borzoljam a másik oroszlán bajszát. De az az igazság, hogy neki már régen el kellett volna taposnia ezeket az orosz férgeket. Bár mindegyik ugyanolyan féreg lenne... Nehezen magyaráztam meg magamnak, hogy mi volt ez az érzés, amit a legifjabb családtag iránt éreztem. Egyáltalán az sem volt egyértelmű, hogy mikor volt idő arra, hogy kialakuljon. Az időm nagy részét az apja gyűlölése töltötte ki. Így hát nehéz volt a felismerés, hogy szinte arcul kell csapnom magam, ha fogást akarok találni Smolensky-n. Dimitriy túl bátor próbálkozás lett volna, hát mi más maradt? Nadia. Persze tudtam, hogy nem előnyös ujjat húzni sem a bátyjával, sem az apjával, hisz ha megtudják, mi történt e ház falain belül, egy hosszú háború fogja kezdetét venni. Egy ideig gondolkodtam fenn, az ajtó előtt. Éppen ezért szinte mindent hallottam, ami lent zajlott. A drága jó emberem nem tanulta meg, hogy egy nőt soha nem ütünk meg - mindegy, erre később még visszatérünk. Mikor beléptem az ajtón, és lesétáltam azon a pár lépcsőfökön, rögtön Nadia tekintetébe fúrtam a sajátomat, de szavaimmal nem őt szólítottam meg. - Kifelé. - Mindenki másnak szólt az utasítás. Egy megvető pillantással bocsátottam útjára Mathe-t, akitől az iménti pofonok származtak. - Pedig az a kötél határozottan jól áll. - Szólaltam meg, miután kettesben maradtunk, majd megfogtam az egyik széket, és leültem elé, így rögtön szemmagasságba kerültünk. Más körülmények között valószínűleg egészen másfajta játék vette volna kezdetét kettőnk között. De be kellett érnünk ennyivel. Pontosabban... nekem kellett beérnem ennyivel. Vigasztalhattam magam azzal, hogy ez is több mint a semmi, de ez aligha volt kielégítő. Ő lett volna a valódi jutalom egy megfáradt nap után. Fogtam egy száraz kendőt, és a szájához érintettem, melynek sarkában apró vércsík bontakozott ki, és kezdett száradni. - Ha vacsorára hívtalak volna, eljöttél volna? - Kérdeztem, mintha mellékes volna, majd hátradőltem, tekintetemmel továbbra is az övét kergetve.
these days I'm becoming everything that I hate wishing you were around but now it's too late my mind is a place that I can't escape your ghost
– Ki gondolta volna, hogy egyszer egy Smolensky lesz majd a főnök alagsorában? Felvont szemöldökkel, kifejezéstelen arccal meredek a fickóra, akit sokszor láttam már Fredrik háza körül lebzselni, de a nevét akkor sem tudnám megmondani, ha kényszerítenének. A gyorskötöző belevág mindkét csuklómba, a vállam pedig már régen elzsibbadt ettől a kifacsart pozícióból, amivel a székbe kényszerítettek – de persze lóghatnék láncba verve a plafonról is, így talán észszerűbb, ha nem panaszkodom. – Mudak. Kissé összeszűkíti a szemeit, úgy néz rám. – Ha már idejöttetek, legalább beszélhetnétek a mi nyelvünkön – hajol közelebb. – Russkiy moy rodnoy yazyk – hajolok én is közelebb, már amennyire a szék támlája engedi, hűvösen mosolyogva rá. Ezzel már igazán nem fog tudni jobban kihozni a béketűrésből, bőven elég van a számlájukon így is. Erre a szerencsétlenre mondjuk kifejezetten nem emlékszem, talán ő csak arra jó, hogy őrt álljon Fredrik házánál... és foglyainál. Még mindig össze kell szorítanom az állkapcsomat a gondolatra. Biztosra mentek, pontosan tudták, hol leszek és éppen elegen jöttek ahhoz, hogy megfosszanak a menekülés minden esélyétől. Persze akkor még fogalmam sem volt, hogy az ő emberei azok, pusztán az ösztön, a neveltetésem és az élni akarás dolgozott bennem, amikor felvettem a kesztyűt. A szám még mindig fájdalmasan zsibbad ott, ahol felszakadt, és a jobb felkarom is sajgó emlékeztetőjét viseli annak, hogy az egyik seggfej a késével érte el, hogy ne tudjam használni a fegyveremet. Ráadásul, akármekkora őrültségnek is tartja a Papa az ötletet, egyre biztosabb vagyok benne, hogy ezek a rohadékok nem... egyszerű emberek. Nem tudom, hogy szednek-e valamit, vagy hogyan csinálják, de Kirill tanított meg megvédeni magam, és hiába nem kímélt soha, még neki sem volt ekkora fizikai ereje. Egyszerűen nem tudom ép ésszel feldolgozni. – Tudod, sokszor elképzeltünk már megkötözve – térít vissza a valóságba az ügyeletes seggfej hangja. Lassan vigyorra húzza a száját, mire ismét felvonom a szemöldököm. – Sokan talán csak utálják a pofátokat, de van, aki kíváncsi, mi van a jégkirálynő álarc alatt, tudod. Elmosolyodom, már-már hívogatóan, és amikor még közelebb hajol, gyors lendületet véve teljes erővel belevágom a homlokom az orrába. Felkiáltva kap az orrához, én pedig nevetve ecsetelem neki oroszul, hogy ha egy ujjal is hozzám mer érni, hogyan fog a Papa és Dimitriy lyukat vágni a légcsövébe, hogy aztán beletömjék a legbecsesebb testrészét és végignézzék, hogy attól fullad meg. Vérző orral, gyűlölettől csillogó szemekkel néz rám, és nem lep meg, amikor visszakézből pofon vág, de téved, ha azt hiszi, hogy ezzel meghat. Őt viszont látszólag nagyon is meghatja, amikor – a hangokból ítélve – kinyílik egy vaskos ajtó a helyiség szemközti falnál elhelyezett lépcsőjének tetejénél. Oda sem kéne néznem, hogy lássam; érzem, hogy Ő az. Tekintetem lassan követi a mozdulatait, ahogy lejön a lépcsőn, szemeim abban a pillanatban megtalálják a sötét szempárt, ahogy felénk fordul. A szívem áruló módjára dobban meg, az elmém azonban fagyos marad. Amikor még üzleti partnerként jártam ebben a házban, megtehettem, hogy hamis képzetekbe ringatom magam; a Papa soha nem engedte volna, de én miért ne hitethettem volna el magammal? Vonzott. Vonzott a tekintetével, a szavaival, a mosolyával, ahogy rám nézett, ahogy hozzám ért, legtöbbször indokolatlanul. Bűnös képzet volt ez kezdettől fogva, de feleannyira sem súlyos, mint amit ő tett. Elárult. Pont Ő. Pont engem. Lassan mosolyodom el, de ennek a mosolynak most semmi köze ahhoz, ahogy néha néztem rá. – Fredrik – szólítom meg, hogy aztán leolvadjon az arcomról a hűvös mosoly és átadja a helyét a látszólagos melegpettségnek. – Az oroszokat egyszerű és durva embereknek tartják, de még felénk is előbb hívják meg a nőket vacsorázni, mielőtt hazavinnék őket megkötözni.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.