Az eddigi barátságos kedélyállapot megváltozott. Nem neveztem volna ellenségesnek, sem kifejezetten közönyösnek, egyszerűen csak… Beletörődőnek? Lemondónak? Teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy mi történik az emberi lélekkel, ha a hit tárgya és az, amiben hinni vágyott átformálódott, hogy valósággá változzon a meghitt idill. A valóság könyörtelenül dermesztette le az általunk megélt melegséget, amely úgy szakadt rá az emberre akár egy fagyos, jégként maró zuhatag; kíméletlenül és önzően tulajdonított el mindent, ami hacsak a világ mindenség egyetlen töredékéig is, de bizonyoságra adott okot. – Úgy tűnik, hogy mindenkinek megvan a keresztje. – Tekintettem egyetértően a kezeire. – De idővel ezekkel képesek vagyunk szembe nézni csak nem biztos, hogy a számított módon. – Habár megkérdőjeleztem saját szavaimat mégis bizakodva jelentettem ki. Átéreztem azt, amit érzett, ugyanakkor idegen révén fogalmam sem volt, hogy miképpen enyhíthetném a keservet, amelyet most érezhetett. Reméltem, hogy van valaki a nagyvilágban, aki tud Neki segíteni, hogy a tudatalatti frusztráció ne nyilvánuljon meg a későbbiekben agresszióban. A szívélyes segítségét egyszerű okokból utasítottam vissza, ugyanakkor igyekeztem hálás mosolyt vonásaimra csalni, hogy ne érezze azt, hogy bolondnak tartom – nem gondoltam rá így még csak véletlenül sem! Ezért, ha úgy alakulna, fel is ajánlottam, hogy ha legközelebb bármilyen témában is érdekelt, úgy nagyon szívesen kisegítem. Remélhetőleg nagyobb szerencsével! Úgy éreztem, hogy Én voltam az, aki kiábrándítottam a hitéből és ez… – mégha csak egy idegenről is volt szó – kegyetlenségnek tűnt, amelytől rossz érzések keletkeztek bensőmben. Bántott, hogy így tudtam neki csak segíteni, de miképpen lehetne vitatkozni a természet erőivel és a tudományokkal? – Sohasem tudhatja! Lehetséges, hogy most vakvágánynak érzi, de később akár még hasznos is lehet! – A valaha kimondott legsoványabb vígasznak éreztem ezt a kijelentést; megmagyarázni sem tudtam volna, hogy ez a jövőben miért válhatna a segítségére. Ugyanakkor… – Hasonlóképpen! – Értettem egyet szapora bólogatás kíséretében. – Remélem azért még egy napon találkozunk! – Tulajdonképpen nem lett volna ellenemre egy kávézás, hiszen valóban némi színt kölcsönzött az amúgy szürke hétköznapjaimnak a jelenléte, hovatovább még az is szöget ütött a fejemben, hogy tovább keresek és kutatok, elvégre… Ki tudja? Kitartó energiával talán még találhatok is valamit, esetlegesen… Elin kompetensebb segítséget tudna nyújtani, hiszen ismeri a viking történelmet, talán… Akkor már a mitológiával kapcsolatban is sokkal inkább tájékozott, mint én magam vagyok. Ahogy körbe tekintettem már ott sem volt. Mintha csak valamiféle álomból ébredtem volna megdörzsöltem a szememet; az asztalon és immáron a kezemben pihenő könyvek egy része volt a bizonyíték arra, hogy valójában nem csak képzelődtem és nem is álmodtam, hogy egy ilyen kissé abszurd, ugyanakkor mégis gyanús történetnek lehettem a fültanúja. Levontam a magam következéseit és próbáltam a „meséjét” akképpen felépíteni, hogy az megoldhatóbb legyen. Azzal kezdtem, hogy miután visszapakoltam a könyveket próbáltam felderíteni néhány ehhez hasonló balesetet.
A másnap már ennél sokkal eseménytelenebb volt. Ha valahol reméltem is, hogy visszajön nem sok mindent tudtam volna mondani, így valószínűleg csak kínos, kellemetlen pillanatokat okozhattunk volna egymásnak révén alacsony szociális ingeremet erőteljesen kimeríti az új emberek megismerése és mindenféle kérdés neki szegezése, azonban végül délután felé, miközben hátul az irattárban kutattam a porosodó újságok között, az asztalomra került egy kávé és egy levél – nem is okozott meglepetést, hogy kitől származott; kedves gesztusként tekintettem a bonbonra és cappuccinora is – mindkettőt hamarabb elfogyasztottam, mint ahogyan azt szerettem volna – a papírt pedig eltettem. Végül is, bármikor jól jöhet a segítség, nem igaz?
Az egésznek olyan lelkességgel indultam neki, mintha itt megtalálhatnám a megoldást. Milyen naiv voltam! Hogy is remélhettem, hogy a logika és a józanság csarnokában majd meglelem a válaszomat a lehetetlenre? Hogy itt majd magyarázatot kapok valamire, ami miatt mindenki csak sajnálkozóan mosolyog rám? Ez a lelkesség egyre lejjebb törik, ahogy újra meg újra átfutjuk a számokat, és az elméleteket. Azt hiszem, most érzem magam sokadjára reménytelennek. Megszállja a mellkasom, és hideg szorítása nem enged el. Ugyan is ha amit láttam, nem volt valódi, akkor nagyobb a baj, mint gondoltam. Meghasadt volna az elmém? Skizofrén lennék? A szemeim a számokat bámulják, és minden egyes pillanattal egyre jobban eltemetem magamban az elméletem. Syn szavait hallva rá mosolyogtam, de ez az őszinte inkább volt keserű és szomorú, mint őszinte, és megnyugtató. - Ne sajnálja, nem az Ön hibája. - velem van baj, tettem hozzá magamban, ismét a könyvek halmára tekintve. Sőt, ezek után még én kérek bocsánatot, amiért feleslegesen zavartam őt, pazaroltam az idejét, és mindemellett még kellemetlen élményeket is kellett újra élnie. A legyintésére bólintottam egyet, de amikor a félelmeiről beszélt, rá tekintettem. Tudom, miről beszél. Ezzel teljes mértékben együtt tudok érezni. - Nekem is kéne. - válaszoltam halkan, kezeimre tekintettem, amik már egy ideje az ölemben idegesen morzsolták egymást, úgy hogy észre sem vettem. - De van amit nehéz elengedni. Van, hogy végig kíséri az ember életét, és megkeseríti a létet. - szemeim előtt egy pillanatra felrémlenek a lángok, a fekete víz, a süllyedő hajó, az oda veszett emberek, a temetés, a tisztelet tűz, a családok gyásza. Halkan sóhajtok, és összeszedve magam felajánlom a segítségemet. Ha már sikerült mindent ide cipeltetnem, legalább legyek hasznos a rendrakáshoz, de elutasítja a segítséget. Nem tudom, hogy azért, mert ő is őrültnek néz, vagy csak láb alatt lennék, de nem fogom magamat rá erőltetni. Amikor felajánlja későbbi segítségét, a megjelenő mosolyom már sokkal őszintébb és jobb kedvű, mint az előző. - Nem felejtem el. Bár nagyobb a valószínűsége, hogy nem ilyen témában keresnék könyvet a továbbiakban. Felesleges volna ördögi körbe kezdeni. - mondom és felkelek a székemből. Egy pillanatig még habozok, hogy biztos ne kezdjek el segíteni neki, de aztán úgy gondolom, hogy a hölgy döntése szent, és nem fogom a társaságomat rá erőltetni. A papírra pillantok, és azt elteszem, hogy gondolataim utolsó bizonyítékát is megtudjam majd később semmisíteni. - Öröm volt Önnel találkozni, kisasszony. - pillantok rá hálásan, és egy biccentéssel köszönök el. Amennyiben nem gondolta meg magát, vagy akar mást, az utam innen kifelé vezet. A levegőre lépve azonban a nehéz gondolatok nem hagynak el, hiába reméltem, hogy békén hagynak majd. Kell egy kis idő, hogy kiszellőztessem a fejemet.
Másnap délután három körül jelenek meg ismét. Igazából nem is akarok sokat zavarni. Szemeimmel a könyvtárat kutatom, mert a pultnál nem találom meg a nőt - lehet pakol valahol-, de valahogy mintha egyszerűbbnek is érződne így a dolog. A kezemben tartott bonbont és az elviteles pohárban pihenő forró cappucinot leteszem az asztalára. Elvéve a pultról egy tollat a kávéhoz kapott szalvétára írok rá.
Köszönöm. Ha én tudok neked segíteni, szólj. 913 76 454 Lt. Bergström
Miután leírtam a nevem, letettem a tollat, aztán a szalvétát a pohár alá tettem, hogy még a szél se tudja elvinni. Több tervem egyébként sem volt ennél, valahogy nem tűnt annak a típusnak, akivel csak úgy random emberekkel random témákról szeret beszélgetni, a tegnapi is elég specifikus volt, és utána sem volt rám igazából kíváncsi. Úgy hogy amennyiben nem ordítanak rám, hogy minek nyúlkálok a pult mögötti asztalra, vagy kapnak el vörös kezekkel, úgy újra utamra indulok.
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
Bizonytalanul emeltem rá a tekintetemet, amely nyugtalan gondolatokkal telt meg, mialatt próbáltam valami kézzel fogható pozitív gondolatot megformálni – ez a képességem nem először hagyott cserben, így inkább csak némaságba burkolódzva néztem a lapra. Újra számoltam többször is fejben, azonban semmilyen formában nem jött ki, olyan eredmény, amelyet hihetőnek vagy egyáltalán elképzelhetőnek tartottam. Megértettem, hogy mit érezhetett, azonban nem voltak meg az eszközeim, hogy megfelelő vigaszt nyújtsak – talán, ha nem lettem volna olyan bátortalan, úgy a kezemet a vállára helyeztem volna és biztatóan súgtam volna neki, hogy: biztosan van kézzel fogható magyarázat, azonban ehelyett ujjaimat összekulcsoltam magam előtt és jómagam is visszavonulót fújtam. – Tényleg sajnálom – a lap irányába pillantottam. Hiába fogta fel az eszem, hogy Én nem követtem el semmi rosszat, sőt…! Nem is tettem semmit, ami erre adott volna tanúbizonyságot, ugyanakkor a tudatom nem akarta ekképpen elkönyvelni, így egészen egyszerűen magamat korholtam azért, hogy elvettem a kedvét a további kutatástól, hovatovább rávilágítottam a valóságra, amit talán most először bántam, ugyanis ez az elmúlt egy óra több finoman hangolt izgalmat vitt az életembe, mint az elmúlt egy év és nem beszélve arról, hogy színesítette a szürke hétköznapjaim állandóságát és még csak nem is kellett többet tennem, mint bármelyik nap. – Ugyan, ugyan! Szívesen segítek, ha tudok! – Legyintettem. Elvégre ez volt a dolgom, ha valakinek kellett valamilyen könyv csak gyorsan előkerestem a katalógusból, hogy tudjam merre fogom megtalálni. – Meg kell tanulnom úrrá lenni a saját félelmeimen. – Mosolyodtam el, habár ez nem volt teljes egészében a legőszintébb, ugyanis vegyült bele némi keserv. Hát észrevette…! Gondoltam magamban csalódottan. Biztos voltam abban, hogy észrevehető volt a változás, ugyanakkor reméltem, hogy nem volt olyan látványos, mint ahogyan gondoltam – ezek szerint mégis! – Hagyja csak, semmi szükség rá! – Toltam ki a széket magam alatt. – Nem hiszem, hogy túl sok dolgom lesz a délután hátralévő részében! – Ugyan kedvesnek tartottam, hogy segíteni szándékozott, viszont bizonyos voltam abban, hogy zavart volna a jelenléte pakolás közben függetlenül attól, hogy csak – feltételezem – a könyveket szándékozott volna utánam hozni. – Tudom, hogy fontos volt ez a kutatás magának, ha esetlegesen… később visszatérne, újra gondolna… Itt bármikor megtalál. Vagy, ha történt valami fejlemény esetlegesen megfejtette a számok rejtélyét! – Igazság szerint kissé kedvemet szegte az ügy alakulása, hiszen egészen jól szórakoztam és bár nem beszélgettünk túl sokat – vagy legalábbis nem a saját és a másik személyéről, de meglepően komfortosan éreztem magamat, ami meglehetősen ritkán szokott megesni friss ismeretség esetében. – Akkor, ha nem szeretne valami mást, elkezdek pakolni. – Mondtam, amiközben összeszedtem az asztalon heverő könyvek közül néhányat.
Igaza van. A számok túl nagyok, bárhogy is nézem, bárhogy is számolgatom a papírt. Ha ez ekkora, akkor az akkora. Kezdem talán elveszteni a valóság fonalát? Talán minden, amit tapasztaltam, csak a sokk hatása volt. Vagy a pániké. Talán csak hallucináltam. Talán igazuk van, és tényleg el kéne engednem. A szemeim követik kezét, és a papírt bámulva hallgatom a szavaimra adott aggodalmas hangú válaszát, hogy ami történt, az lehetetlen. Kezemmel államra szorítok, megdörzsölöm, és bólintok párat. - Tudom. - válaszolom halkan és pillantok rá. A kék szemeimben ott van az egész elveszettség érzése, és a megjelenő, megadó mosolyom sem felhőtlen. Tudom, hogy ez az egész hülyeség. Kicsit úgy érzem magam, mint aki megőrült, de olyan ez, mintha pont az próbálná terjeszteni, hogy márpedig földönkívüliek léteznek, csak azért, mert ő látta, mások pedig nem hisznek neki. Halkan sóhajtok, karba téve a kezeim pillantok végig a könyveken. Odáig csúsztam, hogy már a vallás felé fordulok? Ennyire nem bírok el ezzel a nyomorult érzéssel? Talán tényleg szednem kéne azt az antidepresszánst. Azért rá kérdezek, hogy még is milyen egyéb lehetőségek vannak az adrenalin okán, és ő el is kezdi a választ, bár lassan. A szavai mind-mind csak arra mutatnak rá, hogy ami történt, az olyasmi, amelyet egy ember nem bír ki. A nomádokra vonatkozó kérdésénél megrázom a fejem, és utána hallgatom, hogy kik és hogyan feszegetik a rekordokat a vízben. A tekintetem a nyitott könyvre kúszik, amelyből a csúcsokat olvastam. Mély levegőt veszek és lassú sóhajjal fújom ki az orromon. Nem vagyok mérges, vagy szomorú, inkább csak kezdek beletörődni. Hiába idézem fel újra a hangokat, amelyek megdermesztenek egy kissé, a lehetetlen akkor is lehetetlen marad. Nem tudom, hogy mit mondjak. Bármit fogok mondani, vagy gondolni, a tények ugyan azok maradnak. Bennem van a hiba. Arra gondolok, hogy a francba lehet akkor csak három túlélője ennek a mocskos katasztrófának, ha a hajóból még én is feltudtam úszni, emberi körülmények között? Hogyan lehetséges, hogy egy ekkora legénység az életét veszítse? Ismét a lelkembe markol az érzés, miszerint nem kéne itt lennem. A habok alá való vagyok én is. - Köszönöm. - nézek rá végül újra egy mosollyal, de ez inkább csak az ő nyugtatására szánom. - Sajnálom, hogy ennyi mindent feleslegesen ide hordattam, kellemetlen helyzetbe hozva önt. - mondom bűnbánóan végig pillantva a könyveken, megemlítve azt a stresszes pillanatot, amelybe hajszoltam. Ha nem kérek ennyi dolgot, talán azon sem kellett volna túlesnie. Nem is tudom, honnan gondoltam ezt a hülyeséget, hogy majd ezekből választ találok a saját ostobaságomra. - Segítek visszapakolni. - nem ajánlom fel a segítségem, anélkül is adom. Egyébként is túl sok ez egyszerre neki, és gyorsabban is kész lesz a rend, ha besegítek.
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
A kopott, helyenként szétkarcolt és összefirkált asztalon nyújtottam magam elé karjaimat és kulcsoltam össze ujjaimat mialatt a nyakamat nyújtogatva néztem, ahogy néhány számot áthúzott és helyesbített a mostanra teleírt lapon; igazság szerint nem maga a képlet okozta a nehézséget, hanem a tényezők tudásának pontos hiánya, így végül a számok, olyan eredményt adtak, amelyek hihetetlenek voltak. Meglehet, hogy a földhöz ragadottságom okozta, de a már korábban leírtakat is képtelen voltam józan ésszel feldolgozni pontosabban, hogy ezt bárki is képes lett volna túlélni. Abszurd! Többször próbáltam én is végig gondolni. Lépésről lépésre, amíg nem ütköztem korlátba – vagy a mélység vagy a nyomás, de nem volt minden a helyén. – Igaza van – értettem egyet biccentve, ugyanakkor hangom aggályokkal telt meg. Az általa állított ténnyel a legkevésbé sem tudtam vitatkozni, hiszen az emberi test – bizonyos mértékig – valóban képes volt elviselni az extrém körülményeket, kiváltképpen ha azt az adrenalin indukálta, amelyet számtalan baleset és még az általa mesélt hihetetlen történetek támasztottak alá. – Remélem megérti, ha kételkedem! – Mutattam a papírra; az eddig kijött számok, viszont az abszolút lehetetlent igazolták – és mindig is úgy tekintettem a számokra, amelyek nem tévedtek pontos adatok ismeretében. – Nem a szavahihetőségét kérdőjelezem meg csupán… Ez nem reális! – Hiába éreztem úgy, hogy Neki elmondhatom a valódi gondolataimat mégis tovább szabadkoztam; a legtöbben kifejezetten rosszul viselték azt, ha valaki szétrombolja az elképzelésüket. Némán megráztam a fejemet és igyekeztem csírájában elfojtani a gondolatot, mielőtt az felszínre tört volna noha éreztem a szorongató, kegyetlen érzést a torkomnak feszülni. Muszáj volt belemennem ilyen „konfliktusokba”, hogy visszanyerjem az önbizalmamat. – Hát… – köszörültem meg a torkomat, majd rögtön el is hallgattam, ahogy emlékeimben kutattam a tudást, amelyet egy átlagos ember elbírhat felszerelés nélkül. – Nagyon maximum 150-170 métert mondanék, de ebben is kételkedem. – És ez is messze túltett már azon a gyakorlott merülőkön, akik erre edzették a testüket egyetlen lélegzetvétellel. Búvárfelszerelés nélkül és rákészült szervezet nélkül már ez is egy végtelenül merész és nagyvonalú kijelentés volt. – Hallott már a vízi nomádokról? – Tudakoltam. – Ők majd negyed óráig bírják a víz alatt és felszerelés nélkül hatvan méterig képesek lemerülni. – Ez egyszerre lehetett kiinduló támpont, illetve éles kontrasztot alkotó tény is az általa említett halász kapcsán. – Ezzel szemben a csúcstartó Arnaud Jerald négy perc alattmerült le 112 métert és jött vissza a felszínre egyetlen lélegzetvétellel.
Habár utolsó mondata gyakorlatilag felér egy gyomorszájon vágással, már tudom, hogy átlát rajtam, mint a szitán. Annak azért örülök, hogy nem ítélkezik, és segít nekem. Teljes mértékben a történtekre fordítjuk a figyelmet. Próbál racionálisan gondolkodni, és én is, de bárhogy nézzük, ez nem könnyű. Látom rajta, forognak a fogaskerekek a fejében, és felajánl több, elképzelhető opciót. Azonban mint tengerészgyalogos, tisztában vagyok azzal, milyen, ha eszméletlenül voltam. A közelharci gyakorlatokon, ezzel szórakoztunk, hogy elszorítottuk egymásnak a carotist. Más esetekben is éltem már át eszmélet vesztést. Tudom, hogy akkor nem voltam az. Arra is emlékszem, hogy nem volt ott állat, vagy más. - Előfordult már a történelemben nem egyszer, hogy vész helyzetben emberfeletti dolgokra voltak képesek emberek. Mi van akkor, ha nem a sebesség, hanem a mélység a változó? - kérdezem, és az egyenletemben át húzok számokat, máshová teszem az ismeretlent. Akkor nem azt számolom ki, meddig voltam víz alatti kezdjük a mélységgel. - Mint hobbi biológus, ha rá számolunk arra, hogy az adrenalin és az emberi élni akarás rá tesz néhány lapáttal a tűrő képességre, mit mond, mennyi a maximum víz mélység, amelyet elbír a szervezet? - teszem fel a kérdést érdeklődve. Lehet, hogy még sem rántott magával olyan mélyre a hajó, mint gondolom.
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
Helyet foglaltam mellette és csöndesen végig hallgattam. A története összességében felkeltette az érdeklődésemet függetlenül attól, hogy annak a valóságtartalma milyen mértékben volt igaz – elpazarolhattam volna rengeteg időt, hogy azon merengem mi lehetett a valódi igazság, ugyanakkor ez jelen kontextusban egyrészt teljesen felesleges lett volna és másrészt valószínűnek tartottam, hogy ez nem egy olyan esemény volt, amelyről egyáltalán beszélhetne. A lényeget megértettem. – Ez esetben még inkább kétlem, hogy a halász ezt túl tudta volna élni – vetettem közbe elgondolkozva, a fejemet az államra támasztottam, mivel még mindig a válaszokat kerestem – próbáltam racionális magyarázatot találni, azonban hiába gondoltam tovább és tovább minduntalan arra jutottam, hogy ebben az esetben sem…, így tulajdonképpen nem tudtam volna pontos választ adni. Végül arra jutottam, hogy egyáltalán nem tartóm valószínűnek azt, hogy ezt a mélységet bárki is képes lett volna túlélni, hiszen a testre nehezedő nyomás önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy súlyos károkat okozzon az emberi testben arról nem is beszélve, hogy nem jutott volna azelőtt felszínre, hogy el ne fogyott volna a levegője. – Attól függ az átlagembernél jobban érdekel a téma, de nem vagyok egy professzori szinten. – Vontam meg a vállamat. Az iskolában még volt, olyan irányú elképzelésem, hogy az orvosira megyek, azonban nagyon hamar kizártam, mivel irtóztam a vértől és bár felkeltette a kíváncsiságomat az emberi lélek, nem éreztem kellőképpen megfoghatónak, míg a fizikának és matematikának csak szegmensei váltották ki belőlem a tudásszomjat, bár tény számolgatni szerettem, mert lekötötte a figyelmemet kiváltképpen, ha valamilyen bonyolultabb feladatról volt szó. Kerestem a szavakat, amelyeket hozzáfűzhettem volna, azonban kincstáram erőteljesen cserben hagyott, hiszen jómagam nem hittem a csodákban – racionális embernek gondoltam magamat, aki leginkább a saját álomvilágában élt, ugyanakkor nem hittem az ilyesmi humbugban. – Valami olyasmit sokkal inkább el tudok képzelni, hogy a halász eszméletét veszítette – kezdtem bele nagyot nyelve, kissé bizonytalanul – meglehet, hogy a halász nem is volt, olyan mélyen mint ahogyan azt gondolja, így sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy a víz egyszerűen a felszínre hozta, főleg ha volt rajta mentőmellény. – Próbáltam óvatosan fogalmazni, hiszen véletlenül sem állt szándékomban azt az érzetet kelteni benne, hogy nem hiszem el, amit mond mindössze arra akartam utalni, hogy egy ilyen életveszélyes helyzetben az agy működése, a test reakciója teljes mértékben megváltozik. – Esetleg egy arra tévedő csukabálna segíthette, ezek az állatok előszeretettel játszanak hajók környékén és roppant kíváncsiak. – Ez számomra egy racionálisabb magyarázat volt, mint a csoda vagy egy isten megjelenése. – Nem nézem bolondnak. Érthető, hogy próbál minden követ megmozgatni, hogy magyarázatot találjon. – Előztem meg az esetleges felmerülő gondolatot; megértettem, hogy mi végre kutathat ennyire, hiszen valamivel magyaráznia kellett az esetet, azonban mivel én nem voltam közvetlen érintett, így… egészen más gondolataim lehettek ezzel kapcsolatosan. Talán segíthet.
Munkahelyi "ártalomnak" is tudnám nevezni az ilyen megérzéseket. Na, nem egészen megérzések ezek, inkább csak jól olvasok mások metakommunikációjában. Látom, ha valaki stresszes, és azt is, ha valami rosszban sántikál, terepet mér fel, vagy hasonló. Ugyan így azt is látom, ha valaki halálosan fél, és ez bénítja meg. Megtanultam, mikor kell segítséget nyújtanom, megtanultam elválasztani az akaratot a kényszerrel. Ezek mellett felismerni, ha valaki lelkileg, vagy mentálisan nincs rendben, már csak a cseresznye a habon. A nő határozottan nem a mentális eset, az alapján amit látok rajta. Inkább tűnik lelkinek, olyasvalakinek, akit régen - gyerekkorban, vagy akár közelmúltban - elnyomtak, akár bántottak a legkisebb hibáért is. Remegő kezei valahogy azt sugallják - lehet, hogy rosszul -, hogy talán testileg is fenyítette valaki. Nem tudom, mennyiben igaz mindez a feltételezés, de azt tudom, hogy időt kell hagynom a nőnek, hogy megnyugodjon, és összeszedje magát. Egyébként is szükségem lett volna még könyvre, de így nem esik nehezemre elkérni őket, tudva, hogy talán magára is fordít időt. Amíg a nő el van, én egyenleteket írok le. Van néhány ismeretlen tényező, de azok kiszámolhatóak, ha ezt visszafelé teszem. Amikor visszajön, már jobb formában van, megköszönöm a könyvet. A kérdése kicsit váratlanul ér, de nem rázom le. Talán még segíthet is felgöngyölíteni ezt az egészet. Miután hellyel kínálom, leül mellém, és kihasználva ezt a pár másodpercet, amit nyertem, gondolkodom, hogy meséljem úgy el a történetem, hogy közben nem sokat árulok el erről az egészről. Ha kitudódik - nyilvánosságra kerül - a csatahajó esete, nem csak felfüggesztettet kapok... Úgy hogy a történetet egy halászhajó köré fonom. Persze, látom rajta, hogy forognak a fogaskerekei és az arcára kiülő, majd tovasuhanó árnyékok jelzik, hogy talán nem vagyok olyan meggyőző, mint akarok, de nem kérdez rá semmire, és ezért végtelenül hálás is vagyok. Azon kicsit meglepődök, hogy mikhez ért - lévén ezek a tanulmányok mostanában kevésbé keresettek, ha csak nem konkrét szakmáról beszélünk -, pedig könyvtáros. - Úgy 400-600 méterről beszélünk. Egyébként milyen szintűek ezen ismeretei? - kérdezem, csak hogy tudjam, hogy mennyire tudok ezzel számolni, de egyetértek azzal, hogy halálosnak kellett volna lennie ennek az utazásnak. Ugyan is mindez az Oseberg olajmező környékén történt, a hajó pedig attól nem olyan messze, a Norvég-árokban süllyedt el, és még szerencse, hogy nem a legmélyebb részen. A következő kérdésére megvakarom a halántékom egy kicsit elhúzva a szám tanácstalanságomban. - Nem igazán ő állítja. Egy megbízható emberről beszélünk, akinek nincs oka hazudni. Nincs semmi baja, se fizikailag, se mentálisan, és habár nem tudjuk bizonyítani, hogy amit állít, nem történt meg, azért nehéz elhinni, érthető módon. De ha a megbízhatósága miatt feltételezzük, hogy mindez igaz, akkor meg hogy magyarázzuk meg? Mivel magyarázzuk meg azt, hogy túl élt több, mint 50 bar nyomást oxigén, hélium és bármi nélkül és felúszott a felszínre 500 méter mélyről egy mentőmellénnyel, úgy, hogy semmi baja nem lett? Még is mivel magyarázhatnám ... magyarázhatnánk, ha nem az istenekkel? Mivel lehetne még? Még is hogy máshogy él túl valaki ilyesmit, ha nem valami csodával? - annyira bele éltem magamat a dolgok feszegetésébe, talán túlságosan is, hogy egy kicsit el is szóltam magam, de talán nem észrevehetően. Igazából mindegy, hiszen olyan információk nem csusszannak ki a számon, amik bajba sodorhatnak, maximum annyit sejtethetek, hogy az a halász nagyon közel áll hozzám.
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
Szégyellettem magamat. Hiába voltam teljes józansággal tudatában annak, hogy nem volt rá okom, mert egészen egyszerűen képtelen voltam józan és „tisztuló” elmével meggyőzni magamat, hogy szükségtelen ezek a túlzó reakciók – legalábbis az azt kiváltó okhoz képest. Képtelen voltam úrrá lenni magamon. Ösztönös, pánikszerű érzés volt ez, amelyet a józanságot megkérdőjelező gondolatok lengték körbe folyamatosan elérve azt, hogy a valósággal ellentétben sokkal nagyobb hibásnak érezzem magamat. Minden alkalommal hibásabbnak éreztem magamat és az utóbbi időkben egyre gyakrabban csúszott ki a kezeim alól az irányítás ilyen szinten. Tudtam, hogy a jelenleginél több segítségre volt szükségem, mert… a szimpla beszélgetések már nem voltak elegek; kezdetben úgy tűnt a pszichológusnál, hogy javulnak – és valóban, úgy is volt egyre jobban éreztem magamat már-már a régen elveszített önbizalmamat is visszanyertem a magam irányába, azonban a kísértetek egyre gyakrabban kezdtek visszatérni és egyre erőszakosabbá váltak, amikor nem kapták meg azt, amit akartak. Hálát adtam, hogy szüksége volt még néhány könyvre és nem feszegette a történéseket; hálás voltam neki, hogy nem hozta fel a beálló változásokat, hiszen minden bizonnyal észre vette. Köszönöm. Szükségem volt néhány percre egyedül, hogy rendezzem az elmémben háborgó szörnyűséget – bár nem teljesen. Ittam egy korty vizet. Jól esett a hideg folyadék, segített visszatérni a jelenbe és nem teljesen elveszni önmarcangoló gondolataim közepette. – Igazán nincs mit – nyújtottam át a könyveket. Ugyan még mindig nem éreztem azt, hogy teljes egészében visszabillentem volna a tényleges valóságba, ugyanakkor éreztem, hogy szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmemet – és mivel egyébként is kíváncsivá tett, hogy mi végre kutatja ennyire ezt a témát, így hát szenvtelenül igyekeztem azt megtudakolni; ez némiképp már rögvest meg is nyugtatott, hiszen egyre távolabb kerültem a marcangoló képzeletemtől. Hellyel kínált, amit természetesen el is fogadtam; a szoknyámat magam alá simítva foglaltam helyet mellette azt követően, hogy hátra tekintettem az íróasztalom felé. Nem várt senki sem, úgyhogy engedélyeztem magamnak néhány szabad percet. A rövid történet éppen elég volt ahhoz, hogy a figyelmemet valami egészen más kösse le mégpedig az egyre több felmerülő kérdés, azonban – hálám jeléül – ezeket megtartottam magamnak, hiszen oka lehetett annak, hogy nem fejtette ki a pontos történéseket kezdve azzal, hogy nem ismerjük egymást, hogy ilyen bizalmi viszonyban legyünk folytatva azzal, hogy feltehetőleg titoktartási nyilatkozatot kellett alá írnia. – Nos – kezdem összegezve a hallottakat – nem tudok túlzottan sokat a hidrológiáról, de önmagában a fizikához és a biológiához értek és szerintem egy ilyet nem lehet túlélni. Szó szerint fizikai képtelenség. Gondolom, nem pár száz méterről beszélünk, mint a búvároknál vagy a szabad merülőknél. – Máskülönben ez nem lett volna túlzottan érdekes, hiszen a Guinness Rekordok könyvében olvashatott ilyet. – És úgy gondolja, hogy ez az Aegir nevű isten segítette a halászt vagy a halász állítja ezt?
A kérdésem baromi nagy ostobaság lehet. Nem csak azért, mert élő példa rá, de a feltételezés is ezek szerint olyasmi, hogy viccet csinál belőle. Amikor közelebb hajol, én is kíváncsian így teszek és tűkön ülve várom a titkot... Illetve a viccet. Amikor komoly arca pajkossá válik, akkor arcomon a kíváncsiság át fordul döbbenetbe, aztán koppan a dolog és elnevetem magam. Gyorsan vissza is fogom a hangom, mert a terem másik végéből már hallom az intő szót: "Ssssss!!" Gyorsan befogom a számat, aztán a nőre vigyorgok. - Ha elmondja, mikor kezdődnek ezek a játszmák, hozzá tehetek egy kis összeget a bérhez. - fonom tovább a vicc fonalát egy kacsintással. Tetszik ez a nő. Egyáltalán nem jön zavarba tőlem, vagy a mosolyomtól, és nem is mászik rám. Az ilyen humort pedig tudom értékelni, mert a fiúkkal is kb így szoktuk egymás agyát húzni. Amikor bemutatkozom, megtudom a hölgy becses nevét, és azon, hogy "könyvtáros" ismét halkan elnevetem magam. Tökéletes szituációs humora van. Élvezem a társaságát. - Az izgalommal együtt jár egy ilyen szakma. Kevés alkalommal sikerül ilyen nyugalomra találni nálunk, mint ami itt van. - szándékosan fogalmazok így. A hely, ahol dolgozik, nem unalmas. Nyugodt. Sokan összetévesztik a kettőt, vagy feltétlenül kombinálják, de a kettő nem mindig jár együtt. Leülve el is merengek ebben a nagy nyugalomban, amikor véletlenül leesik egy könyv. Ugyan igyekszem őt megnyugtatni, hogy semmi nem történt, hiszen balesetek előfordulnak, látom rajta, hogy nem igazán sikerült. Ha nem látnám aggasztó kéz remegését, egész szexinek gondolnám, hogy az ajkára harap. De az előbbi túlságosan sokat árul el arról, hogy mennyi negatív visszacsatolást kaphatott régen, amitől ilyen feszült lesz akkor is, ha csak apróságról van szó. Sajnálom őt, de nem hozom fel. Nem akarom, hogy még kellemetlenebb legyen neki a szituáció, inkább terelem a témát és kérek tőle még egy szívességet. Kissé szét szórtnak tűnik még ezután, mintha kiesett volna a lendületből, de teljesíti a kérésem. Addig egy másik papírra azokat az egyenleteket írom fel, amire emlékszem. Mikor megjön, újabb mosollyal köszönöm meg a segítséget, láthatóan jobban van már. - Hálás vagyok, köszönöm. - mondom, és elveszem a tankönyvet. A tartalom jegyzékét kezdem olvasni, amikor jön a kérdés, és egy pillanatra megakadok. Na hogy mondjam el ezt úgy, hogy a titoktartási kötelezettséget ne szegjem meg? Láthatóan gondolkodok, kihúzom a széket magam mellett és intek, hogy üljön le, ha szeretne, mert nem biztos, hogy rövidre tudom fogni. - Volt régebben egy... Hajós baleset. Egy elég szerencsétlen eset, egy halász hajóval. Ne egy picire gondoljon, hanem olyan szép termetesre, amivel több tonna halat is ki lehet halászni. Na, ez a hajó borzalmas viharba keveredett, mert nem figyeltek az időjárásra. Röviden, a hajó elsüllyedt. Nem bírta a vihart. Nem is ez a fura benne. Hanem az, hogy a túlélők között volt valaki, aki azt állította, hogy a hajó magával húzta a mélybe, még is túl élte. - magyarázom neki halkan. Ha érdekli őt, és figyel nem vagyok rest folytatni. - Az érdekes ebben az, hogy ha valakit elkap egy örvény, amit egy ekkora hajó okoz, az nem tud szabadulni tőle, amíg az örvény el nem ül - ez általában akkor van, amikor a hajó feneket ért. Ezért veszélyes hidak lábainál is úszni, mert ott is leránthatja egy ilyen az embert. Na már most, ha valaki olyan mélyre kerül, csak a csodának köszönheti, hogy élve lejutott oda. Egy bizonyos mélység után az ember vérében az oxigén a nyomás hatására mérgező lesz, a túl gyors nyomás változás pedig szintén halálos tud lenni. Na, és ez az ember azt állítja, hogy mentő mellény is volt rajta, ami még segíti is, hogy gyorsabban a felszínre emelkedjen. Ennek akarok utána járni, hogy mennyiben lehetséges. - fejezem be a mesét.
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
Egy „o” alakot formáztam ajkaimmal. Így abszolút értelmet nyert kérdése, amely szerint önkéntes voltam-e itt. – Ez érthető – értettem egyet vele helyeselve és bólintva. – Nos, a pénzügyekbe nem látok bele egyáltalán, de közöttünk szólva – bizalmasan közelebb hajoltam hozzá, s hangomat az eddigieknél is jobban lehalkítottam – miből gondolja, hogy a tulajdonos nem szervez illegális póker játékokat odalent az alagsorban? – Mire a kérdés végére értem azonban vonásaim már korántsem voltak, olyan komolyak. Volt egy nagyon fura, olykor váratlan és sokszor talán meglepő humorom, amivel a legtöbben egyáltalán nem tudtak mit kezdeni ellenben én egészen jól elszórakoztam azon, hogy milyen arcot szoktak ilyenkor vágni mások. Volt humorom, csak éppen elég pocsék. Örültem, ha valaki észrevette, hogy milyen rendezettség és szervezettség volt idebent, igazából simogatta a lelkemet, mert úgy éreztem, hogy megérte a belefektetett munkát, amit – bánatomra – mások előszeretettel romboltak le. Viszont, ha nem is nyúlt volna bele sohasem senki, akkor is rendszerint igazgattam volna és idővel találtam volna valamit, ami miatt nem tetszett és újra és újra rendbe kell raknom. – Ez izgalmasan hangzik, Axel Bergstrom hadnagy – fogtam vele kezet – nagyon örülök! Synnøve Skogstad, könyvtáros? – Erős, határozott kézfogása volt, de ügyelt arra, hogy ne okozzon fájdalmat. Amikor elengedtem a kezét felkínáltam neki a helyet, miközben én összeszedtem a maradék könyveket. Sajnos ez nem végződött túlzottan jól, ugyanis a legfelső egy hajmeresztő zuhanásba kezdett a helység csöndességében pedig nagyot csattanva ismerkedett meg az asztallal. Szégyelltem magamat, nem szerettem zavarni, így rögtön szabadkozni kezdtem. Udvarias volt, azonban egyáltalán nem nyugtatott meg kedvessége – csak még hektikusabbá váltam, mozdulataim kissé szét estek. A rendszerem szétesik. Egyszerűen úgy éltem meg az ilyet, mint amikor egy gépet megtámadja egy vírus és mindenféle ablak csak úgy felugrál a semmiből; a gondolataim is éppen ilyenek voltak. – Persze, persze! Nyugodtan! – Ráztam meg a fejemet, mint aki éppen visszatért a valóságba. – Dehogy, ezért vagyok itt, hogy segítsek megkeresni azt, amire szüksége van. – Bólogatva hallgattam a kérését, bár a koncentrációm még nem került vissza a megszokott, jól felügyelt medrébe. Gyűlöltem, ha kikerült az irányításom alól; feszélyezetté és nyugtalanná váltam, s ennek több látható jele is volt, mint a kézremegés vagy a szájrágás. Pedig csak egy kis balesetről van szó. – Hozok mindent! – Bólogattam sűrűn, miközben már a kardigánnal jobban körbe burkolva magamat indultam is serényen összeszedni a dolgokat. Most szerencsére nem volt nagy mozgás, így nagyon hamar beszedtem azokat a könyveket, amiket kért és mellé papírt és hoztam. Sajnos füzet nem volt, de jó néhány papír azonban akadt. – Itt is van minden! – A könnyed mosoly mostanra visszatért az arcomra, s jóval nyugodtabban pakoltam le elé az egy tankönyvet és a hidrofizikáról szóló tanulmányt. – Megkérdezhetem, hogy mi után kutat? Illetve pontosabban, hogy miért?
Amikor azt mondja, hogy nem önkéntes, akkor nem lepődök meg annyira, mint gondoltam, hogy meglepődök majd. Amikor visszakérdez, akkor egy bűnbánó kis mosollyal válaszolok. - Mert nem tudom elképzelni, hogy az állami támogatás elég arra, hogy fenn tartsa a könyvtárat és még Önt is rendesen megfizesse. - vallom be férfiasan. A legtöbb helyen bizonyos időnként jelképes tagdíjat kell fizetni, de a könyvtárak sűrű látogatottsága még ezzel a kis összeggel is kitermeli a könyvtáros fizetését. Nyilván, nem sok, de egy szerény élethez elég, ha nincs más pénzbevételi forrás. Amikor rá csodálkozom a könyvek rendjére, nem tudom visszafogni a ki kívánkozó kérdést, miszerint ő tartja ezt rendben. A válaszra elismerően bólogatok, a megjegyzésem pedig le is buktat. Elmosolyodom. - Tengerészgyalogos. Axel Bergström hadnagy szolgálatára, kisasszony. - mutatkozom be katonásan kihúzva magamat, és kezet nyujtok a bemutatkozáshoz. Ha elfogadja a kezem, óvatosan, de határozottan szorítom és rázom meg, nem célom összetörni a hölgy selymes, törékeny kis kacsóját. Amikor leültet, nem vagyok rest helyet foglalni, és azonnal elkezdek jegyzetelni, és számolni. A végén hiába próbálom felidézni, mennyire húzhatott melyre a hajó, csak a sötétségre, és a hangokra emlékszem. A merengésemből egy könyv csattanása ránt ki. Oda kapom a fejemet, és a hölgy aggodalmas arcával, találkozik a pillantásom, míg sűrű bocsánat kérés közepette pakolgat. Felkelek a székről, hogy elvegyem tőle a könyv tömeget, hálás mosollyal az arcomon. - Semmi gond, nem zavart meg. - mosolygok rá bátorítóan, halkan beszélve, hogy másokat ne zavarjak, míg segítek neki, és leteszem a köteteket az asztalra. - Lehetek pofátlan, és kérhetek még egy kis segítséget? - kérdezem tengerkék kiskutya szemekkel. Ez általában beszokott válni. - Hidrofizikai könyv, vagy akár tankönyv kellene. Nem emlékszem minden egyenletre, amely jól jönne. - tekintek a papírjaimra, amelyek talán így is kevesek lesznek nekem. - Igazából, ha van, egy üres füzetet is elfogadnék. Ha kell, kifizetem. - pillantok vissza a nőre egy kellemes mosollyal.
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
— Tudtommal nem – válaszoltam továbbra is töretlen jókedvvel – elég régóta vagyok itt. – Tulajdonképpen, ha végig gondolom, szinte ez volt az első munkahelyem; bár manapság divat volt folyamatosan vándorolni néhány évente, azonban én nem voltam az a típus, aki csak úgy fogja magát és gondol egyet, majd tovább áll. Én itt biztonságban éreztem magamat, hiszen egy biztos pontja volt az életemnek, amire nekem leírhatatlan szükségem volt mindig is és lesz mindig is; ha ennél kevesebbet fizettek volna sem bántam volna, hiszen önmagában a munka nem volt se nem megterhelő, se nem fárasztó – és általában kedves emberek tértek be. Csönd volt. Nyugalom volt. Béke volt. Miért hagynám itt ezt? – Miért kérdezi? Alapvetően, a pakolgatás ellenére, hamar megtaláltam a keresett tételeket, s csupán az utolsó volt az, ami kissé jobban elbújt a legalsó sorban, egy másik könyv mögé beszorulva. Leporoltam és odatettem a többi közé. Végig néztem az általa emlegetett katonásan sorba álló könyveken. – Igen – húztam ki akarva akaratlanul a hátamat. Tudtam, hogy ez egy apróság, de büszke voltam arra, hogy így és ilyen szervezett rendszerben tudtam tartani a könyveket ellenére annak, hogy – bár ki van írva – az emberek többsége szereti visszapakolni a helyére mondván, hogy nem akar több munkát adni nekem. Pedig, ha tudnák… mennyivel nehezebb, így folyamatosan átlátni és észben tartani, hogy mik vannak és mik nincsenek itt, hiába annak, hogy vannak folyamatosan kint lévő könyvek. Van, amikor még fel sem teszem a polcra, de az a néhány ittlévő, mindig kiszúrja és úgy repülnek rá, mint a verebek. – Fiúk? – Kérdeztem merengve. – Ön katona? – Noha kevés barátom vagy ismerősöm volt, azonban ettől függetlenül a magam módján érdekeltek a körülöttem lévők, kiváltképpen, ha az illetőnek érdekes foglalkozása van – olyasfajta, amivel nem mindennap találkozik az ember lánya. Miután hellyel kínáltam az asztalom felé vettem az irányt, ahol néhány perc bosszankodást követően a számítógép úgy határozott, hogy hajlandó erőt venni magán és rövid ideig együtt működni, azonban hiába kerestem rá minden általam hasznosnak ítélt kulcsszóra, nem dobott ki semmit, így némiképpen csalódottan mentem a maradék könyvért, hogy visszatérjek az asztalhoz. Tétován megálltam a férfi mellett. Nem akartam megzavarni, így lehelyeztem mellé a könyveket. Nagyon úgy tűnt, hogy a gondolataiba mélyedt és nem szívesen zökkentettem volna ki, szándékosan legalábbis semmiképpen, csakhogy a legfelső könyv úgy határozott, hogy leesik a többi tetejéről és hangos csattanással koppan az asztalon. – Bocsánat! Bocsánat! Nem akartam megzavarni! – Súgtam bele a csöndbe, farkasszemet nézve néhány rosszalló tekintettel, miközben serényen igyekeztem visszaterelni a szökevényt a többi közé.
Kicsit meglepődök, amikor azt mondja, díjmentes a tagság, és hogy csak letéti díjat kell itt hagyni a könyvekért. Miből fizetik őt, ha nem folyik be pénz? - Csak nem önkéntes itt? - kérdezek rá a gondolatmenetemből kifolyólag, bár lehet ez a kérdés hirtelen jön azután, hogy nekem nem kell fizetnem jelenleg semmit. Nem igazán tudom elképzelni, hogy valaki hobbiból dolgozzon itt. Mondjuk én az akció szerelmese vagyok, ha valaki eléggé szereti a könyveket, biztos nem bánja, ha egy ilyen nyugodt helyre van "bezárva". Azt meg se kérdezem, mennyi a letéti díj a könyvek esetében, mert nem igazán számít az összeg, meg nyilván nem lehet olyan nagy összeg, csak ha valami iszonyat értékes könyvről van szó. A nekünk kellő polcokhoz lépve nézem, ahogy keresgél. A nőről az én szemeim is felkúsznak a könyvekre. Megnézem, milyen gondosan vannak rendszerezve a könyvek, és figyelem azt is, hogy most is pakol, míg keres. - A polcokat maga tartja ilyen katonás rendszerben? - kérdezem meglepve, és ha igent mond, akkor elismerően bólintok. - Nem semmi, a fiúk tanulhatnának Öntől egy kis rendszeretetet. - mondom, az utolsó mondatot inkább magamnak, mint neki, miközben lenyűgöz a rendszerezés aprólékossága és figyelme. Kapok a meglévő mellé a kezembe egy másikat, aztán felajánlja, hogy megkeres nekem néhány könyvet, addig foglaljak helyet. - Oké, köszönöm. - bólintok, és az Eddával, meg a rekordok könyvével a hosszú, összetolt asztalokhoz lépek. Leteszem őket, és körbe pillantva oda lépek egy tanuló diákhoz. - Bocs, kérhetek tőled egy üres lapot? - kérdezem, mire bólint, és kitép a füzetéből kettőt is, majd oda nyújtja. Megköszönöm, majd visszamegyek, és leülök a könyvekhez. Elsőnek a Guinnes rekordok könyvét csapom fel. A tartalomjegyzék segítségemre van. Azonnal meg is találom amit keresek, és már lapozok is a vizes tevékenységekhez. "... Budimir Sobat, horvát búvár 24 perc 33 másodpercig tartózkodott a víz alatt egyetlen levegővel, minden segítség nélkül. ..." olvasom, és közben már jegyzetelem is le a papírra. Tovább keresek, lapozok, és meg is találom még, amit keresek. "... Az egyetlen visszatartott lélegzetvétellel végrehajtott jelenleg érvényes mélységi rekordot az osztrák szabadmerülő, Herbert Nitsch tartja 214 méterrel, utána az orosz Alekszej Molcsanov, miután egy levegővétellel 181 méter mélyre merült Moszkvában. ..." Itt a 181-es szám nem is különösen érdekel, ám a 214 méter már igen. Feljegyzem azt is. Innentől már magamnak számolom ki, hogy a hidrosztatikus nyomás ebben a mélységben már 23,5 barnak kellett lennie, ezt is lefirkantom. Ez az ember elképesztő, a 11-nél mélyebbre már héliummal szoktak lemerülni. Elmélkedve dőlök hátra, és bámulom a számokat, miközben azon gondolkodom, hogy hogyan is kéne ezt tesztelni. Nem emlékszem, mennyire húzott le a hajó, az éjszakában már azt is nehéz volt megtalálni, hogy merre van a felfelé. Behunyom a szemem, és megpróbálom felidézni azt az érzést, de a fejemben csak a süllyedő hajó nyikorgása és kongása kezd hangosodni. A tenger érintése, ahogy körbe vett, nem szerepel emlékeimben, mintha a semmiben lebegtem volna akkor. Csak a süllyedő hajó hangja kísért, a víz nem...
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
— A tagság önmagában díjmentes. — Válaszoltam készségesen, ahogy az egyik polc mellett elkanyarodtam és a fal melletti részhez vettem az irányt. — Néhány papírt kell csak kitöltenie, amiért cserébe megkapja a saját kártyáját. Ha kivesz egy könyvet vagy akár többet, letéti díjat kell itt hagynia, ha véletlenül elhagyná vagy valamilyen módon megsérülne. — Osztottam meg vele további részleteket a kikölcsönzés menetéről, amely nagy vonalakban ennél többet nem is takart. A letéti díj összege szokott változni leginkább, ugyanis több könyv esetén, nyilván többet kell itt hagyni, de ezen felül az is módosító tényező lehet annak régisége, eszmei értéke, azonban a rendszer alapvetően következetességre alapult, illetve mivel minden is le volt papírozva, az védte a könyvtár értékét és a bérlőt is. Csupa érdektelen információ és kiegészítés. Habár alapvetően az én figyelmemet kellőképpen lekötötte és valójában az adminisztrációval se lett volna problémám, amennyiben a számítógép hajlandó együttműködni. A polcokhoz odalépve gyorsan áttekintettem a könyvek gerincét fentről lefelé haladva jobbról balra; ha valamelyik netalántán rossz helyre került vissza azt kivettem ideiglenes helyéről és visszaraktam a helyes pozíciójára, továbbá be is igazítottam, mert rettenetesen zavart, ha nem alkottak szép, egységes sort. A legtöbb iromány jelenleg a kereszténységgel volt kapcsolatos, azonban ezek meglehetősen széles körben sorakoztak egymás mellet Jézus csodatetteitől a Biblia különböző kiadásain át az ismert pápák önéletrajzáig. Ezek jelenleg szükségtelenek voltak, így a többségének nem is szenteltem egy pillanattal több figyelmet sem, helyette közben leszedtem egy-két, olyan szerzeményt, amely segítségére lehet abban, amit kereshet. Felegyenesedtem és elgondolkozva ráncoltam a szemöldökömet. — Érdekes kérdés — állapítottam meg oldalra döntött fejjel — mindenesetre hozom a maradék könyvet, illetve utána járok; minden bizonnyal akad itt valami hasznos. — Ajánlottam fel készségesen. — Addig nyugodtan foglaljon helyet! — Továbbra is kedves mosollyal az arcomon léptem hátrébb. Meglepődtem, hogy tudott, olyat kérni, aminek a létezésében nem voltam teljes egészében biztos, ugyanakkor — hiába töltöttem itt még a szabadidőm legnagyobb részét is — olvasmány gyanánt én az ennél sokkal kézzelfoghatóbb dolgokat részesítettem előnyben, amik némiképpen… Kézzelfoghatóbbak és tudományosabbak voltak; pontosabban a matematika vagy a fizika. A leányregények, mitológiai hősök és a legtöbb fantasy meglehetősen kívül estek ezen a körön, azonban ennek ellenére érdekelt a téma csak annyira nem foglalkoztatott, hogy különösebben utána járjak a témának pedig jómagam is ismertem a történeteket sok esetben, bár ez inkább az irodalmi különórák számlájára írható.
Jól van, megúsztam. A nő nem néz se hülyének, se szerencsétlennek. Amikor felnéz rám és köszön, egy barátságos mosolyt villantok rá. Azt gondolom az első pillanatban, hogy bele kukkant a számítógépbe, és megmondja, melyik sorra menjek, de ehelyett más történik. Amikor a rekordokról beszélek, az asztalra mutat. Oda lépve fel is kapom onnan a Guinnes rekordok könyvét, és sietős léptekkel megyek vissza hozzá. Hallgatom, amit mondd, és kicsit fancsali képet vágok, amiért nincs külön könyv nekem abból, ami kell, de az Edda is megteszi. Az ember azt gondolná, már mindenből írtak legalább három könyvet, de szerencsétlenségemre, Aegir pont nem ilyen. Amikor kikel a pult mögül, és megkér, hogy kövessem, megkönnyebbülök, mert ez azt jelenti, hogy nem kell majd ott állnom a könyvek előtt és tanácstalanul nézni őket, megkeresi nekem a hölgy őket. Közben hallgatom amit mond, és örülök, hogy nem késtem le semmiről. - Nagyon kedves, köszönöm szépen. Mennyibe kerül a tagság? - kérdezem, míg haladunk a megfelelő polcokhoz. Oda érve felnézek a nagy polcra. A vaskos könyvektől már kicsit meghajlottak a polcok, a legtöbbje antiknak tűnik. - Olyan könyve nincs, amiben a megjelenésükről beszélnek? Mint az ufókról alkotott hitek és áltudományos dolgok. - biztosra veszem, hogy rengetegen hitték azt, hogy istenekkel találkoztak, és hogy ez nem is sajnálták mások orrára kötni. Ha ezekből lenne gyűjtemény, meg a történetekből, talán el tudnék indulni valami vonalon. Persze, fogalmam sincs, mit remélek ettől a kereséstől. És mi van, ha kiderül, hogy jártak már itt? Hogy a francba keressek meg egy több milliárdos populációjú bolygón EGY darab személyt, aki lehet nem is létezik? Még is, a zsigereimben érzek valamit, ami noszogat ebbe az irányba, és egyszerűen nem tudom figyelmen kívül hagyni. Azt se, hogy hátulról is épp olyan csinos megjelenése van a hölgynek, mint szemből, de igazán koncentrálnom kéne arra, amiért jöttem...
Vendég —
Axel and Synnøve
a little learning is a dangerous thing
Az adminisztráció az elmúlt hónapokban egy, olyan nem kívánatos része volt a munkának, amit szerettem addig húzni, amíg csak lehetett. Noha nem azért, mert az komplikált feladatnak bizonyult volna, mert ennél jóval egyszerűbb és költőibb oka volt, miszerint az, hogy én – „a tudatlan kis csitri” – és az öregedő, kétezres évek végéről visszamaradt számítógép nem kifejezetten találtuk meg a közös hangot. Az eredendő probléma nem az volt, hogy ne tudtam volna miként kell használni vagy nem értettem a gépezet működésének elvét – ugyan nem érdekelt a téma, azonban egy idő után annyira elkezdett bosszantani, hogy melyik problémája mit jelezhet, hogy kénytelen voltam alaposan utána járni; a korából adódó elhasználtság és az új szoftvereket már nem bírta ezért a túlterhelődés és az elöregedés egyik alkatrészének sem tett jót. Milyen szomorú belegondolni abba, hogy ez az eszköz… Nem volt több, mint tíz-tizenöt éves és már öregnek – sőt! egyenesen ósdinak számított. Tehát összegezve: bármit sokkal szívesebben és sokkal inkább ténykedtem, mint néztem a betöltő képernyőt hosszú percekig, ami lefagyott állapotot jelzett; a visszahozott könyveket pakoltam és igazítottam a helyükre, készítettem össze az újabb olvasmányos ajánlót, írtam meg a hírlevelet vagy válaszoltam a kérdésekre e-mailen vagy a facebookon, poroltam le a polcokat vagy csak szimplán rendezkedtem, bárhol és bármit. Találtam rengeteg mondvacsinált ürügyet. Az ajtón elsőnek egy fiatal lány lépett be; diák – hozott vissza könyveket, úgyhogy azokat a rögvest az asztalomra is helyeztem és, mivel azt mondta, hogy most csak olvasgatni jött, nézelődni útjára is engedtem. Azonban a mögötte érkezőt már nem ismertem, hírből sem. — Üdv! — Fogadtam a megszokott meleg mosollyal egyelőre a helyemen maradva. Könyökömre támaszkodtam, miközben államat megtámasztottam úgy hallgattam érkezésének okát. Mostanában egészen nagy lett a kereslet az északi istenekre és a hozzájuk kapcsolódó legendákhoz, bár ettől függetlenül ennek nem szenteltem különösen nagy jelentőséget, ugyanakkor felvillanyozott, hogyha az emberek foglalkoztak a letűnt korok nagyjaival, legendáival. Azonban, ahelyett hogy a számítógéphez fordultam volna, felálltam — felesleges lett volna beírni a keresőbe, hogy van-e bent ilyen vagy ehhez kapcsolódó könyvünk, hiszen valószínűleg a rendszer teljes blokkot kapott volna és csak újra kellett volna indítani, ami kellemetlen időhúzás lett volna arról pedig nem is beszélve, hogy nagyjából tudatában voltam annak, hogy mik lapultak a polcokon. — A Guiness Rekordok könyvét javasolnám rögtön — mutattam az asztal irányába, ahol éppen kint volt egy; ha esetleg fiatalabbak jöttek általában megálltak felette elvégre kit ne érdekelne? — Aegirrel kapcsolatos könyvek nem igazán vannak, de az Edda-könyvekben van róla néhány említés és van jó pár az északi-mitológiát átfogó kiadvány. – Megkerülve az asztalt álltam elé. — Kövessen. — A vallás és mitológia sora felé fordultam; alapvetően itt lett volna célszerű a kezdés. — Egyébként, nem probléma, ha nincsen kártyája, szabad könyvtár. Ha pedig meggondolja magát és mégis magával vinné valamelyiket, úgy csinálunk majd egyet.
Tanácstalan voltam, hogy úgy mondjam. Pszichológusokkal kellett beszélnem, és nem igazán hitték el, hogy azok után, ami történt, semmi bajom. Nincsenek rémálmok, nem félek a víztől, és összeszedett vagyok. Miután tegnap beszéltem anyámmal és ismét az apám iránt érdeklődtem, már sokkal visszafogottabb volt, titokzatosabb. Még is, fejemben újra meg újra felcsengett a hangja, amikor úszóversenyt nyertem, hogy az apám büszke lenne, és amikor a haditengerészethez csatlakoztam, akkor is csak Aegirt emlegette. Az ilyesmi bogarat ültet az ember fülébe, főleg ha utána a víz, amelynek a sírjának kéne lennie, csak megerősíti, felfrissíti és segíti őt. Így éreztem valahogy akkor, amikor a hajó elsüllyedt. A könyvtár ajtajában állva megköszörüli a torkát egy tanuló, mire feleszmélek, és beengedem, majd bemegyek én is. Fogalmam sincs, mit keressek. Azt se, hogy elment-e az eszem, amiért egyáltalán felmerült bennem az, hogy itt kezdjem a keresést, és ne... franc se tudja. De a megérzéseim még is ide vezetnek. Bizonytalanul lépek be, és nézek körbe a szépen díszített épületben. A pultnál meglátok egy csinos, fiatal nőt, de igyekszem elnyomni magamban az ösztönöket, és koncentrálni arra, amiért ide jöttem. Kissé bizonytalanul lépek oda, és megköszörülöm a torkom. - Helló. Öhm... Tudna esetleg segíteni? Tud ajánlani néhány könyvet az északi istenekről, főleg Aegirről, ha esetleg.. van valami, és.. esetleg vízhez kapcsolódó csodák, világ rekordok is érdekelnének. - mondom mindezt úgy, hogy remélem, nem néz őrültnek a kisasszony. A tekintetek aztán a papírra kúszik, amin kérik a látogatókat, hogy a kölcsönzéshez készítsék elő az itt kapott kártyájukat. - Könyvtáros kártyám nincs egyébként... De nem tervezem haza vinni a könyveket... azt hiszem. - lenyűgöző, mennyire határozott tudok lenni, ha számomra ismeretlen dolgokról van szó.
2023. május 1-jén az óriások vezére összehívta tanácsát, amelyre a nornát is meghívta, aki segített neki az istenekkel szemben. Kezdetben úgy tűnt, ez alkalommal sem történik majd semmi különös, ám amikor Hildr távozásra készült, fültanújává vált két óriás sutyorgásának, s a hallottaktól égtelen harag támadt a norna szívében. A szavak arról szóltak: Thrym azt tervezi miképpen szabadulhat meg Hildr-től, mivel a norna követeléseit nem kívánja a nagyhatalmú óriás teljesíteni, akkor sem, ha az átokkal legyőzik és feledésbe taszítják az isteneket. Hildr elnyomta abban a pillanatban dühét, s ahelyett, hogy szembesítette volna Thrym-et rossz döntésével, a norna úgy határozott, megbosszulja, amiért megpróbálták kijátszani. De nem kapkodott el semmit sem, és mindent gondosan előkészített.