Az eddigi barátságos kedélyállapot megváltozott. Nem neveztem volna ellenségesnek, sem kifejezetten közönyösnek, egyszerűen csak… Beletörődőnek? Lemondónak? Teljes mértékben tudatában voltam annak, hogy mi történik az emberi lélekkel, ha a hit tárgya és az, amiben hinni vágyott átformálódott, hogy valósággá változzon a meghitt idill. A valóság könyörtelenül dermesztette le az általunk megélt melegséget, amely úgy szakadt rá az emberre akár egy fagyos, jégként maró zuhatag; kíméletlenül és önzően tulajdonított el mindent, ami hacsak a világ mindenség egyetlen töredékéig is, de bizonyoságra adott okot.
– Úgy tűnik, hogy mindenkinek megvan a keresztje. – Tekintettem egyetértően a kezeire. – De idővel ezekkel képesek vagyunk szembe nézni csak nem biztos, hogy a számított módon. – Habár megkérdőjeleztem saját szavaimat mégis bizakodva jelentettem ki. Átéreztem azt, amit érzett, ugyanakkor idegen révén fogalmam sem volt, hogy miképpen enyhíthetném a keservet, amelyet most érezhetett. Reméltem, hogy van valaki a nagyvilágban, aki tud Neki segíteni, hogy a tudatalatti frusztráció ne nyilvánuljon meg a későbbiekben agresszióban.
A szívélyes segítségét egyszerű okokból utasítottam vissza, ugyanakkor igyekeztem hálás mosolyt vonásaimra csalni, hogy ne érezze azt, hogy bolondnak tartom – nem gondoltam rá így még csak véletlenül sem! Ezért, ha úgy alakulna, fel is ajánlottam, hogy ha legközelebb bármilyen témában is érdekelt, úgy nagyon szívesen kisegítem. Remélhetőleg nagyobb szerencsével! Úgy éreztem, hogy Én voltam az, aki kiábrándítottam a hitéből és ez… – mégha csak egy idegenről is volt szó – kegyetlenségnek tűnt, amelytől rossz érzések keletkeztek bensőmben. Bántott, hogy így tudtam neki csak segíteni, de miképpen lehetne vitatkozni a természet erőivel és a tudományokkal?
– Sohasem tudhatja! Lehetséges, hogy most vakvágánynak érzi, de később akár még hasznos is lehet! – A valaha kimondott legsoványabb vígasznak éreztem ezt a kijelentést; megmagyarázni sem tudtam volna, hogy ez a jövőben miért válhatna a segítségére. Ugyanakkor…
– Hasonlóképpen! – Értettem egyet szapora bólogatás kíséretében. – Remélem azért még egy napon találkozunk! – Tulajdonképpen nem lett volna ellenemre egy kávézás, hiszen valóban némi színt kölcsönzött az amúgy szürke hétköznapjaimnak a jelenléte, hovatovább még az is szöget ütött a fejemben, hogy tovább keresek és kutatok, elvégre… Ki tudja? Kitartó energiával talán még találhatok is valamit, esetlegesen… Elin kompetensebb segítséget tudna nyújtani, hiszen ismeri a viking történelmet, talán… Akkor már a mitológiával kapcsolatban is sokkal inkább tájékozott, mint én magam vagyok.
Ahogy körbe tekintettem már ott sem volt.
Mintha csak valamiféle álomból ébredtem volna megdörzsöltem a szememet; az asztalon és immáron a kezemben pihenő könyvek egy része volt a bizonyíték arra, hogy valójában nem csak képzelődtem és nem is álmodtam, hogy egy ilyen kissé abszurd, ugyanakkor mégis gyanús történetnek lehettem a fültanúja. Levontam a magam következéseit és próbáltam a „meséjét” akképpen felépíteni, hogy az megoldhatóbb legyen. Azzal kezdtem, hogy miután visszapakoltam a könyveket próbáltam felderíteni néhány ehhez hasonló balesetet.

A másnap már ennél sokkal eseménytelenebb volt.
Ha valahol reméltem is, hogy visszajön nem sok mindent tudtam volna mondani, így valószínűleg csak kínos, kellemetlen pillanatokat okozhattunk volna egymásnak révén alacsony szociális ingeremet erőteljesen kimeríti az új emberek megismerése és mindenféle kérdés neki szegezése, azonban végül délután felé, miközben hátul az irattárban kutattam a porosodó újságok között, az asztalomra került egy kávé és egy levél – nem is okozott meglepetést, hogy kitől származott; kedves gesztusként tekintettem a bonbonra és cappuccinora is – mindkettőt hamarabb elfogyasztottam, mint ahogyan azt szerettem volna – a papírt pedig eltettem.
Végül is, bármikor jól jöhet a segítség, nem igaz?

Köszönöm a játékot!  

- ☠ -

Bizonytalanul emeltem rá a tekintetemet, amely nyugtalan gondolatokkal telt meg, mialatt próbáltam valami kézzel fogható pozitív gondolatot megformálni – ez a képességem nem először hagyott cserben, így inkább csak némaságba burkolódzva néztem a lapra. Újra számoltam többször is fejben, azonban semmilyen formában nem jött ki, olyan eredmény, amelyet hihetőnek vagy egyáltalán elképzelhetőnek tartottam. Megértettem, hogy mit érezhetett, azonban nem voltak meg az eszközeim, hogy megfelelő vigaszt nyújtsak – talán, ha nem lettem volna olyan bátortalan, úgy a kezemet a vállára helyeztem volna és biztatóan súgtam volna neki, hogy: biztosan van kézzel fogható magyarázat, azonban ehelyett ujjaimat összekulcsoltam magam előtt és jómagam is visszavonulót fújtam.
– Tényleg sajnálom – a lap irányába pillantottam.
Hiába fogta fel az eszem, hogy Én nem követtem el semmi rosszat, sőt…! Nem is tettem semmit, ami erre adott volna tanúbizonyságot, ugyanakkor a tudatom nem akarta ekképpen elkönyvelni, így egészen egyszerűen magamat korholtam azért, hogy elvettem a kedvét a további kutatástól, hovatovább rávilágítottam a valóságra, amit talán most először bántam, ugyanis ez az elmúlt egy óra több finoman hangolt izgalmat vitt az életembe, mint az elmúlt egy év és nem beszélve arról, hogy színesítette a szürke hétköznapjaim állandóságát és még csak nem is kellett többet tennem, mint bármelyik nap.
– Ugyan, ugyan! Szívesen segítek, ha tudok! – Legyintettem. Elvégre ez volt a dolgom, ha valakinek kellett valamilyen könyv csak gyorsan előkerestem a katalógusból, hogy tudjam merre fogom megtalálni. – Meg kell tanulnom úrrá lenni a saját félelmeimen. – Mosolyodtam el, habár ez nem volt teljes egészében a legőszintébb, ugyanis vegyült bele némi keserv. Hát észrevette…! Gondoltam magamban csalódottan. Biztos voltam abban, hogy észrevehető volt a változás, ugyanakkor reméltem, hogy nem volt olyan látványos, mint ahogyan gondoltam – ezek szerint mégis!
– Hagyja csak, semmi szükség rá! – Toltam ki a széket magam alatt. – Nem hiszem, hogy túl sok dolgom lesz a délután hátralévő részében! – Ugyan kedvesnek tartottam, hogy segíteni szándékozott, viszont bizonyos voltam abban, hogy zavart volna a jelenléte pakolás közben függetlenül attól, hogy csak – feltételezem – a könyveket szándékozott volna utánam hozni. – Tudom, hogy fontos volt ez a kutatás magának, ha esetlegesen… később visszatérne, újra gondolna… Itt bármikor megtalál. Vagy, ha történt valami fejlemény esetlegesen megfejtette a számok rejtélyét! – Igazság szerint kissé kedvemet szegte az ügy alakulása, hiszen egészen jól szórakoztam és bár nem beszélgettünk túl sokat – vagy legalábbis nem a saját és a másik személyéről, de meglepően komfortosan éreztem magamat, ami meglehetősen ritkán szokott megesni friss ismeretség esetében.
– Akkor, ha nem szeretne valami mást, elkezdek pakolni. – Mondtam, amiközben összeszedtem az asztalon heverő könyvek közül néhányat.

- ☠ -

A kopott, helyenként szétkarcolt és összefirkált asztalon nyújtottam magam elé karjaimat és kulcsoltam össze ujjaimat mialatt a nyakamat nyújtogatva néztem, ahogy néhány számot áthúzott és helyesbített a mostanra teleírt lapon; igazság szerint nem maga a képlet okozta a nehézséget, hanem a tényezők tudásának pontos hiánya, így végül a számok, olyan eredményt adtak, amelyek hihetetlenek voltak. Meglehet, hogy a földhöz ragadottságom okozta, de a már korábban leírtakat is képtelen voltam józan ésszel feldolgozni pontosabban, hogy ezt bárki is képes lett volna túlélni. Abszurd! Többször próbáltam én is végig gondolni. Lépésről lépésre, amíg nem ütköztem korlátba – vagy a mélység vagy a nyomás, de nem volt minden a helyén.
– Igaza van – értettem egyet biccentve, ugyanakkor hangom aggályokkal telt meg. Az általa állított ténnyel a legkevésbé sem tudtam vitatkozni, hiszen az emberi test – bizonyos mértékig – valóban képes volt elviselni az extrém körülményeket, kiváltképpen ha azt az adrenalin indukálta, amelyet számtalan baleset és még az általa mesélt hihetetlen történetek támasztottak alá. – Remélem megérti, ha kételkedem! – Mutattam a papírra; az eddig kijött számok, viszont az abszolút lehetetlent igazolták – és mindig is úgy tekintettem a számokra, amelyek nem tévedtek pontos adatok ismeretében. – Nem a szavahihetőségét kérdőjelezem meg csupán… Ez nem reális! – Hiába éreztem úgy, hogy Neki elmondhatom a valódi gondolataimat mégis tovább szabadkoztam; a legtöbben kifejezetten rosszul viselték azt, ha valaki szétrombolja az elképzelésüket. Némán megráztam a fejemet és igyekeztem csírájában elfojtani a gondolatot, mielőtt az felszínre tört volna noha éreztem a szorongató, kegyetlen érzést a torkomnak feszülni. Muszáj volt belemennem ilyen „konfliktusokba”, hogy visszanyerjem az önbizalmamat.
– Hát… – köszörültem meg a torkomat, majd rögtön el is hallgattam, ahogy emlékeimben kutattam a tudást, amelyet egy átlagos ember elbírhat felszerelés nélkül. – Nagyon maximum 150-170 métert mondanék, de ebben is kételkedem. – És ez is messze túltett már azon a gyakorlott merülőkön, akik erre edzették a testüket egyetlen lélegzetvétellel. Búvárfelszerelés nélkül és rákészült szervezet nélkül már ez is egy végtelenül merész és nagyvonalú kijelentés volt. – Hallott már a vízi nomádokról? – Tudakoltam. – Ők majd negyed óráig bírják a víz alatt és felszerelés nélkül hatvan méterig képesek lemerülni. – Ez egyszerre lehetett kiinduló támpont, illetve éles kontrasztot alkotó tény is az általa említett halász kapcsán. – Ezzel szemben a csúcstartó Arnaud Jerald négy perc alattmerült le 112 métert és jött vissza a felszínre egyetlen lélegzetvétellel.

- ☠ -

Helyet foglaltam mellette és csöndesen végig hallgattam.
A története összességében felkeltette az érdeklődésemet függetlenül attól, hogy annak a valóságtartalma milyen mértékben volt igaz – elpazarolhattam volna rengeteg időt, hogy azon merengem mi lehetett a valódi igazság, ugyanakkor ez jelen kontextusban egyrészt teljesen felesleges lett volna és másrészt valószínűnek tartottam, hogy ez nem egy olyan esemény volt, amelyről egyáltalán beszélhetne. A lényeget megértettem.
– Ez esetben még inkább kétlem, hogy a halász ezt túl tudta volna élni – vetettem közbe elgondolkozva, a fejemet az államra támasztottam, mivel még mindig a válaszokat kerestem – próbáltam racionális magyarázatot találni, azonban hiába gondoltam tovább és tovább minduntalan arra jutottam, hogy ebben az esetben sem…, így tulajdonképpen nem tudtam volna pontos választ adni. Végül arra jutottam, hogy egyáltalán nem tartóm valószínűnek azt, hogy ezt a mélységet bárki is képes lett volna túlélni, hiszen a testre nehezedő nyomás önmagában elegendő lett volna ahhoz, hogy súlyos károkat okozzon az emberi testben arról nem is beszélve, hogy nem jutott volna azelőtt felszínre, hogy el ne fogyott volna a levegője. – Attól függ az átlagembernél jobban érdekel a téma, de nem vagyok egy professzori szinten. – Vontam meg a vállamat. Az iskolában még volt, olyan irányú elképzelésem, hogy az orvosira megyek, azonban nagyon hamar kizártam, mivel irtóztam a vértől és bár felkeltette a kíváncsiságomat az emberi lélek, nem éreztem kellőképpen megfoghatónak, míg a fizikának és matematikának csak szegmensei váltották ki belőlem a tudásszomjat, bár tény számolgatni szerettem, mert lekötötte a figyelmemet kiváltképpen, ha valamilyen bonyolultabb feladatról volt szó.
Kerestem a szavakat, amelyeket hozzáfűzhettem volna, azonban kincstáram erőteljesen cserben hagyott, hiszen jómagam nem hittem a csodákban – racionális embernek gondoltam magamat, aki leginkább a saját álomvilágában élt, ugyanakkor nem hittem az ilyesmi humbugban.
– Valami olyasmit sokkal inkább el tudok képzelni, hogy a halász eszméletét veszítette – kezdtem bele nagyot nyelve, kissé bizonytalanul – meglehet, hogy a halász nem is volt, olyan mélyen mint ahogyan azt gondolja, így sokkal inkább elképzelhetőnek tartom, hogy a víz egyszerűen a felszínre hozta, főleg ha volt rajta mentőmellény. – Próbáltam óvatosan fogalmazni, hiszen véletlenül sem állt szándékomban azt az érzetet kelteni benne, hogy nem hiszem el, amit mond mindössze arra akartam utalni, hogy egy ilyen életveszélyes helyzetben az agy működése, a test reakciója teljes mértékben megváltozik. – Esetleg egy arra tévedő csukabálna segíthette, ezek az állatok előszeretettel játszanak hajók környékén és roppant kíváncsiak. – Ez számomra egy racionálisabb magyarázat volt, mint a csoda vagy egy isten megjelenése. – Nem nézem bolondnak. Érthető, hogy próbál minden követ megmozgatni, hogy magyarázatot találjon. – Előztem meg az esetleges felmerülő gondolatot; megértettem, hogy mi végre kutathat ennyire, hiszen valamivel magyaráznia kellett az esetet, azonban mivel én nem voltam közvetlen érintett, így… egészen más gondolataim lehettek ezzel kapcsolatosan. Talán segíthet.

- ☠ -

Szégyellettem magamat.
Hiába voltam teljes józansággal tudatában annak, hogy nem volt rá okom, mert egészen egyszerűen képtelen voltam józan és „tisztuló” elmével meggyőzni magamat, hogy szükségtelen ezek a túlzó reakciók – legalábbis az azt kiváltó okhoz képest. Képtelen voltam úrrá lenni magamon. Ösztönös, pánikszerű érzés volt ez, amelyet a józanságot megkérdőjelező gondolatok lengték körbe folyamatosan elérve azt, hogy a valósággal ellentétben sokkal nagyobb hibásnak érezzem magamat. Minden alkalommal hibásabbnak éreztem magamat és az utóbbi időkben egyre gyakrabban csúszott ki a kezeim alól az irányítás ilyen szinten. Tudtam, hogy a jelenleginél több segítségre volt szükségem, mert… a szimpla beszélgetések már nem voltak elegek; kezdetben úgy tűnt a pszichológusnál, hogy javulnak – és valóban, úgy is volt egyre jobban éreztem magamat már-már a régen elveszített önbizalmamat is visszanyertem a magam irányába, azonban a kísértetek egyre gyakrabban kezdtek visszatérni és egyre erőszakosabbá váltak, amikor nem kapták meg azt, amit akartak.
Hálát adtam, hogy szüksége volt még néhány könyvre és nem feszegette a történéseket; hálás voltam neki, hogy nem hozta fel a beálló változásokat, hiszen minden bizonnyal észre vette. Köszönöm. Szükségem volt néhány percre egyedül, hogy rendezzem az elmémben háborgó szörnyűséget – bár nem teljesen. Ittam egy korty vizet. Jól esett a hideg folyadék, segített visszatérni a jelenbe és nem teljesen elveszni önmarcangoló gondolataim közepette.
– Igazán nincs mit – nyújtottam át a könyveket.
Ugyan még mindig nem éreztem azt, hogy teljes egészében visszabillentem volna a tényleges valóságba, ugyanakkor éreztem, hogy szükségem van valamire, ami eltereli a figyelmemet – és mivel egyébként is kíváncsivá tett, hogy mi végre kutatja ennyire ezt a témát, így hát szenvtelenül igyekeztem azt megtudakolni; ez némiképp már rögvest meg is nyugtatott, hiszen egyre távolabb kerültem a marcangoló képzeletemtől.
Hellyel kínált, amit természetesen el is fogadtam; a szoknyámat magam alá simítva foglaltam helyet mellette azt követően, hogy hátra tekintettem az íróasztalom felé. Nem várt senki sem, úgyhogy engedélyeztem magamnak néhány szabad percet.
A rövid történet éppen elég volt ahhoz, hogy a figyelmemet valami egészen más kösse le mégpedig az egyre több felmerülő kérdés, azonban – hálám jeléül – ezeket megtartottam magamnak, hiszen oka lehetett annak, hogy nem fejtette ki a pontos történéseket kezdve azzal, hogy nem ismerjük egymást, hogy ilyen bizalmi viszonyban legyünk folytatva azzal, hogy feltehetőleg titoktartási nyilatkozatot kellett alá írnia.
– Nos – kezdem összegezve a hallottakat – nem tudok túlzottan sokat a hidrológiáról, de önmagában a fizikához és a biológiához értek és szerintem egy ilyet nem lehet túlélni. Szó szerint fizikai képtelenség. Gondolom, nem pár száz méterről beszélünk, mint a búvároknál vagy a szabad merülőknél. – Máskülönben ez nem lett volna túlzottan érdekes, hiszen a Guinness Rekordok könyvében olvashatott ilyet. – És úgy gondolja, hogy ez az Aegir nevű isten segítette a halászt vagy a halász állítja ezt?

- ☠ -

Egy „o” alakot formáztam ajkaimmal.
Így abszolút értelmet nyert kérdése, amely szerint önkéntes voltam-e itt.
– Ez érthető – értettem egyet vele helyeselve és bólintva. – Nos, a pénzügyekbe nem látok bele egyáltalán, de közöttünk szólva – bizalmasan közelebb hajoltam hozzá, s hangomat az eddigieknél is jobban lehalkítottam – miből gondolja, hogy a tulajdonos nem szervez illegális póker játékokat odalent az alagsorban? – Mire a kérdés végére értem azonban vonásaim már korántsem voltak, olyan komolyak. Volt egy nagyon fura, olykor váratlan és sokszor talán meglepő humorom, amivel a legtöbben egyáltalán nem tudtak mit kezdeni ellenben én egészen jól elszórakoztam azon, hogy milyen arcot szoktak ilyenkor vágni mások. Volt humorom, csak éppen elég pocsék.
Örültem, ha valaki észrevette, hogy milyen rendezettség és szervezettség volt idebent, igazából simogatta a lelkemet, mert úgy éreztem, hogy megérte a belefektetett munkát, amit – bánatomra – mások előszeretettel romboltak le. Viszont, ha nem is nyúlt volna bele sohasem senki, akkor is rendszerint igazgattam volna és idővel találtam volna valamit, ami miatt nem tetszett és újra és újra rendbe kell raknom.
– Ez izgalmasan hangzik, Axel Bergstrom hadnagy – fogtam vele kezet – nagyon örülök! Synnøve Skogstad, könyvtáros? – Erős, határozott kézfogása volt, de ügyelt arra, hogy ne okozzon fájdalmat. Amikor elengedtem a kezét felkínáltam neki a helyet, miközben én összeszedtem a maradék könyveket. Sajnos ez nem végződött túlzottan jól, ugyanis a legfelső egy hajmeresztő zuhanásba kezdett a helység csöndességében pedig nagyot csattanva ismerkedett meg az asztallal. Szégyelltem magamat, nem szerettem zavarni, így rögtön szabadkozni kezdtem. Udvarias volt, azonban egyáltalán nem nyugtatott meg kedvessége – csak még hektikusabbá váltam, mozdulataim kissé szét estek. A rendszerem szétesik. Egyszerűen úgy éltem meg az ilyet, mint amikor egy gépet megtámadja egy vírus és mindenféle ablak csak úgy felugrál a semmiből; a gondolataim is éppen ilyenek voltak.
– Persze, persze! Nyugodtan! – Ráztam meg a fejemet, mint aki éppen visszatért a valóságba. – Dehogy, ezért vagyok itt, hogy segítsek megkeresni azt, amire szüksége van. – Bólogatva hallgattam a kérését, bár a koncentrációm még nem került vissza a megszokott, jól felügyelt medrébe. Gyűlöltem, ha kikerült az irányításom alól; feszélyezetté és nyugtalanná váltam, s ennek több látható jele is volt, mint a kézremegés vagy a szájrágás. Pedig csak egy kis balesetről van szó.
– Hozok mindent! – Bólogattam sűrűn, miközben már a kardigánnal jobban körbe burkolva magamat indultam is serényen összeszedni a dolgokat. Most szerencsére nem volt nagy mozgás, így nagyon hamar beszedtem azokat a könyveket, amiket kért és mellé papírt és hoztam. Sajnos füzet nem volt, de jó néhány papír azonban akadt. – Itt is van minden! – A könnyed mosoly mostanra visszatért az arcomra, s jóval nyugodtabban pakoltam le elé az egy tankönyvet és a hidrofizikáról szóló tanulmányt. – Megkérdezhetem, hogy mi után kutat? Illetve pontosabban, hogy miért?

- ☠ -

— Tudtommal nem – válaszoltam továbbra is töretlen jókedvvel – elég régóta vagyok itt. – Tulajdonképpen, ha végig gondolom, szinte ez volt az első munkahelyem; bár manapság divat volt folyamatosan vándorolni néhány évente, azonban én nem voltam az a típus, aki csak úgy fogja magát és gondol egyet, majd tovább áll. Én itt biztonságban éreztem magamat, hiszen egy biztos pontja volt az életemnek, amire nekem leírhatatlan szükségem volt mindig is és lesz mindig is; ha ennél kevesebbet fizettek volna sem bántam volna, hiszen önmagában a munka nem volt se nem megterhelő, se nem fárasztó – és általában kedves emberek tértek be. Csönd volt. Nyugalom volt. Béke volt. Miért hagynám itt ezt? – Miért kérdezi?
Alapvetően, a pakolgatás ellenére, hamar megtaláltam a keresett tételeket, s csupán az utolsó volt az, ami kissé jobban elbújt a legalsó sorban, egy másik könyv mögé beszorulva. Leporoltam és odatettem a többi közé.
Végig néztem az általa emlegetett katonásan sorba álló könyveken.
– Igen – húztam ki akarva akaratlanul a hátamat. Tudtam, hogy ez egy apróság, de büszke voltam arra, hogy így és ilyen szervezett rendszerben tudtam tartani a könyveket ellenére annak, hogy – bár ki van írva – az emberek többsége szereti visszapakolni a helyére mondván, hogy nem akar több munkát adni nekem. Pedig, ha tudnák… mennyivel nehezebb, így folyamatosan átlátni és észben tartani, hogy mik vannak és mik nincsenek itt, hiába annak, hogy vannak folyamatosan kint lévő könyvek. Van, amikor még fel sem teszem a polcra, de az a néhány ittlévő, mindig kiszúrja és úgy repülnek rá, mint a verebek.
– Fiúk? – Kérdeztem merengve. – Ön katona? – Noha kevés barátom vagy ismerősöm volt, azonban ettől függetlenül a magam módján érdekeltek a körülöttem lévők, kiváltképpen, ha az illetőnek érdekes foglalkozása van – olyasfajta, amivel nem mindennap találkozik az ember lánya.
Miután hellyel kínáltam az asztalom felé vettem az irányt, ahol néhány perc bosszankodást követően a számítógép úgy határozott, hogy hajlandó erőt venni magán és rövid ideig együtt működni, azonban hiába kerestem rá minden általam hasznosnak ítélt kulcsszóra, nem dobott ki semmit, így némiképpen csalódottan mentem a maradék könyvért, hogy visszatérjek az asztalhoz.
Tétován megálltam a férfi mellett.
Nem akartam megzavarni, így lehelyeztem mellé a könyveket. Nagyon úgy tűnt, hogy a gondolataiba mélyedt és nem szívesen zökkentettem volna ki, szándékosan legalábbis semmiképpen, csakhogy a legfelső könyv úgy határozott, hogy leesik a többi tetejéről és hangos csattanással koppan az asztalon.
– Bocsánat! Bocsánat! Nem akartam megzavarni! – Súgtam bele a csöndbe, farkasszemet nézve néhány rosszalló tekintettel, miközben serényen igyekeztem visszaterelni a szökevényt a többi közé.

- ☠ -

— A  tagság önmagában díjmentes. — Válaszoltam készségesen, ahogy az egyik polc mellett elkanyarodtam és a fal melletti részhez vettem az irányt. — Néhány papírt kell csak kitöltenie, amiért cserébe megkapja a saját kártyáját. Ha kivesz egy könyvet vagy akár többet, letéti díjat kell itt hagynia, ha véletlenül elhagyná vagy valamilyen módon megsérülne. — Osztottam meg vele további részleteket a kikölcsönzés menetéről, amely nagy vonalakban ennél többet nem is takart. A letéti díj összege szokott változni leginkább, ugyanis több könyv esetén, nyilván többet kell itt hagyni, de ezen felül az is módosító tényező lehet annak régisége, eszmei értéke, azonban a rendszer alapvetően következetességre alapult, illetve mivel minden is le volt papírozva, az védte a könyvtár értékét és a bérlőt is. Csupa érdektelen információ és kiegészítés. Habár alapvetően az én figyelmemet kellőképpen lekötötte és valójában az adminisztrációval se lett volna problémám, amennyiben a számítógép hajlandó együttműködni.
A polcokhoz odalépve gyorsan áttekintettem a könyvek gerincét fentről lefelé haladva jobbról balra; ha valamelyik netalántán rossz helyre került vissza azt kivettem ideiglenes helyéről és visszaraktam a helyes pozíciójára, továbbá be is igazítottam, mert rettenetesen zavart, ha nem alkottak szép, egységes sort. A legtöbb iromány jelenleg a kereszténységgel volt kapcsolatos, azonban ezek meglehetősen széles körben sorakoztak egymás mellet Jézus csodatetteitől a Biblia különböző kiadásain át az ismert pápák önéletrajzáig. Ezek jelenleg szükségtelenek voltak, így a többségének nem is szenteltem egy pillanattal több figyelmet sem, helyette közben leszedtem egy-két, olyan szerzeményt, amely segítségére lehet abban, amit kereshet.
Felegyenesedtem és elgondolkozva ráncoltam a szemöldökömet.
— Érdekes kérdés — állapítottam meg oldalra döntött fejjel — mindenesetre hozom a maradék könyvet, illetve utána járok; minden bizonnyal akad itt valami hasznos. — Ajánlottam fel készségesen. — Addig nyugodtan foglaljon helyet! — Továbbra is kedves mosollyal az arcomon léptem hátrébb. Meglepődtem, hogy tudott, olyat kérni, aminek a létezésében nem voltam teljes egészében biztos, ugyanakkor — hiába töltöttem itt még a szabadidőm legnagyobb részét is — olvasmány gyanánt én az ennél sokkal kézzelfoghatóbb dolgokat részesítettem előnyben, amik némiképpen… Kézzelfoghatóbbak és tudományosabbak voltak; pontosabban a matematika vagy a fizika. A leányregények, mitológiai hősök és a legtöbb fantasy meglehetősen kívül estek ezen a körön, azonban ennek ellenére érdekelt a téma csak annyira nem foglalkoztatott, hogy különösebben utána járjak a témának pedig jómagam is ismertem a történeteket sok esetben, bár ez inkább az irodalmi különórák számlájára írható.

- ☠ -

Az adminisztráció az elmúlt hónapokban egy, olyan nem kívánatos része volt a munkának, amit szerettem addig húzni, amíg csak lehetett. Noha nem azért, mert az komplikált feladatnak bizonyult volna, mert ennél jóval egyszerűbb és költőibb oka volt, miszerint az, hogy én – „a tudatlan kis csitri” – és az öregedő, kétezres évek végéről visszamaradt számítógép nem kifejezetten találtuk meg a közös hangot. Az eredendő probléma nem az volt, hogy ne tudtam volna miként kell használni vagy nem értettem a gépezet működésének elvét – ugyan nem érdekelt a téma, azonban egy idő után annyira elkezdett bosszantani, hogy melyik problémája mit jelezhet, hogy kénytelen voltam alaposan utána járni; a korából adódó elhasználtság és az új szoftvereket már nem bírta ezért a túlterhelődés és az elöregedés egyik alkatrészének sem tett jót. Milyen szomorú belegondolni abba, hogy ez az eszköz… Nem volt több, mint tíz-tizenöt éves és már öregnek – sőt! egyenesen ósdinak számított.
Tehát összegezve: bármit sokkal szívesebben és sokkal inkább ténykedtem, mint néztem a betöltő képernyőt hosszú percekig, ami lefagyott állapotot jelzett; a visszahozott könyveket pakoltam és igazítottam a helyükre, készítettem össze az újabb olvasmányos ajánlót, írtam meg a hírlevelet vagy válaszoltam a kérdésekre e-mailen vagy a facebookon, poroltam le a polcokat vagy csak szimplán rendezkedtem, bárhol és bármit. Találtam rengeteg mondvacsinált ürügyet.
Az ajtón elsőnek egy fiatal lány lépett be; diák – hozott vissza könyveket, úgyhogy azokat a rögvest az asztalomra is helyeztem és, mivel azt mondta, hogy most csak olvasgatni jött, nézelődni útjára is engedtem. Azonban a mögötte érkezőt már nem ismertem, hírből sem.
— Üdv! — Fogadtam a megszokott meleg mosollyal egyelőre a helyemen maradva.
Könyökömre támaszkodtam, miközben államat megtámasztottam úgy hallgattam érkezésének okát. Mostanában egészen nagy lett a kereslet az északi istenekre és a hozzájuk kapcsolódó legendákhoz, bár ettől függetlenül ennek nem szenteltem különösen nagy jelentőséget, ugyanakkor felvillanyozott, hogyha az emberek foglalkoztak a letűnt korok nagyjaival, legendáival. Azonban, ahelyett hogy a számítógéphez fordultam volna, felálltam — felesleges lett volna beírni a keresőbe, hogy van-e bent ilyen vagy ehhez kapcsolódó könyvünk, hiszen valószínűleg a rendszer teljes blokkot kapott volna és csak újra kellett volna indítani, ami kellemetlen időhúzás lett volna arról pedig nem is beszélve, hogy nagyjából tudatában voltam annak, hogy mik lapultak a polcokon.
— A Guiness Rekordok könyvét javasolnám rögtön — mutattam az asztal irányába, ahol éppen kint volt egy; ha esetleg fiatalabbak jöttek általában megálltak felette elvégre kit ne érdekelne? — Aegirrel kapcsolatos könyvek nem igazán vannak, de az Edda-könyvekben van róla néhány említés és van jó pár az északi-mitológiát átfogó kiadvány. – Megkerülve az asztalt álltam elé. — Kövessen. — A vallás és mitológia sora felé fordultam; alapvetően itt lett volna célszerű a kezdés.
 — Egyébként, nem probléma, ha nincsen kártyája, szabad könyvtár. Ha pedig meggondolja magát és mégis magával vinné valamelyiket, úgy csinálunk majd egyet.

- ☠ -