Axel & Aviva

Titkon azért hálás vagyok, amiért a hadnagy nem firtatta az okokat, de ha maradtak is benne kételyek, annál azért ő is okosabb, mint hogy itt tegyen fel keresztkérdéseket. Folytatjuk az utunkat kifelé, de amikor meglátom a két autó hiányát, nem kell kétszer meggondolnom, hogy tájékoztatom-e róla.
Rövid párbeszéd zajlik a rádión, bár én ennek nyilván csak az egyik oldalát tudom kisilabizálni. Az viszont feltűnik, amikor irányt változtat, így az utunk a továbbiakban már mintha egyenesen a járművek felé vezetne. Rövidesen meg is magyarázza a döntését, nekem pedig igazat kell adnom neki. Nem tudom, pontosan mi a cél, de az biztos, hogy így gyorsabbak leszünk.
A járművek fedezékébe érve én is ösztönösen guggolok le velük együtt, az alhadnagy kérdésére viszont nem tudok elfojtani egy mosolyt. Persze ő is teszi, amire utasították, és én sem vitatkozom, amikor a hadnagy azt mondja, hogy üljek be hátra. Ugyanaz a katona ül mellém, aki a fedezékbe is elkísért, és rövidesen a hadnagy is beül előre.
A feszültség tapintható a levegőben, mindenki éberen figyel, fegyverek csöve pihen a lehúzott ablakokon, készenlétben. Én is szemmel tartom a környezetünket, hagyom az érzékeimnek, hogy bátran kongassák a vészharangokat szükség esetén, ahogy mindig. Egy részem reméli, hogy innentől már sima utunk lesz, a józan eszem azonban őszintén kételkedik benne. Valamiért nagyon zavar a két autó eltűnése.
A miértekre pedig hamarosan meg is kapjuk a kéretlen választ. Nem tudom, a hadnagy szúrta-e ki előbb a visszapillantóban a veszélyt, vagy a rádiója kelt-e előbb életre, de az biztos, hogy bár még nem hallom másik jármű motorját, ők már tudják, mi a helyzet. A mi autónk védelme a hadnagyon és a mellettem ülő katonán múlik; ha a hadnagy felszólít, hogy bukjak le, akkor azért, ha nem, akkor puszta ösztönből lapulok lejjebb a hátsó ülésen. Ha most hagyom, hogy összekenjék az agyvelőmmel a terepjárót, akkor ez az egész a semmiért volt.
Csak a hangokból tudom leszűrni az eseményeket, és egy pillanatra lehunyom a szemem, mikor meghallom egy géppuska hangját a háttérből. Amikor idehoztak a rohadékok, nem volt a platón semmi. Innentől kezdve a sofőrökön is rajta a világ szeme.
Nem rezzenek meg a gépkarabélyok okozta hangzavarra, azonban mikor fájdalmas kiáltás harsan mellettem, felkapom a fejem.
– Ellőtte a kibaszott kézfejem!
Elfojtok egy káromkodást, de rögtön a tettek mezejére lépek, ahogy meglátom, hogy a katona visszahúzza a kezét az autóba.
– Hadd nézzem! – szólok neki még mindig lekushadva; a kezét így is meg tudom nézni. Egy pillanatra mintha tétovázna, de hagyja, hogy megnézzem a sérülést: a taktikai kesztyű átszakadt, mindkét oldalon, így a vérzés ellenére is biztosak lehetünk benne, hogy legalább a lövedék tisztán áthaladt a kezén. – Átment rajta a lövedék – mondom félhangosan, hogy a hadnagy is hallja elöl: nincs nagy baj.
Még szerencse, hogy rajtam ragadt ez a szánalmas helyi viselet, így gond nélkül tudok letépni egy darabot a csador alatti felsőmből – a szoknyarészt még a legnagyobb jóindulattal sem nevezném sterilnek –, hogy sebtében a bekötözzem vele a kezét. Majd ellátják rendesen, ha nem akarnak épp megölni minket.
A nagyobb baj az, hogy így a bal oldalunk teljesen védtelen maradt.
– Tudok bánni a pisztollyal – kiabálom át a tűzharc zaját sürgetőn, elsősorban a hadnagynak, de nekem aztán az is jó, ha a mellettem ülő katona bizalmat szavaz; engem nem köt a parancsuralmi rendszer.
Az igazság persze az, hogy a gépkarabélyt is gond nélkül tudnám használni, de talán azzal nem megyek túl messzire, ha feltételezzük, hogy egy haditudósító fogott már pisztolyt a kezében. És ha bármelyikük is jogosnak találja ezt a feltételezést, a mellettem ülő katona pisztolya pedig a kezembe kerül, nem vagyok rest azonnal átvenni a helyét a bal oldalon; már amennyire azonnalinak lehet nevezni, hogy helyet kell cserélnünk. A műveletet egyáltalán nem könnyítik meg a zúzódásaim sem, különös tekintettel a bordáimra, de az adrenalin nem hagyja, hogy túl sok figyelmem vonja el a fájdalom.

Axel & Aviva

Hallgatom a katona nyugodt válaszát, és végül úgy döntök, nyugton maradok; másokhoz képest talán ezzel is épp eleget tudok nekik segíteni. Persze a mögöttem álló alaknak is gyanúsan egyszerűnek tűnik a kompromisszum, de megteszem a megmentésemre érkezőknek azt a szívességet, hogy arcizmom sem rezdül, amikor még jobban beleékeli a halántékomba a pisztolyt.
A pillantásom találkozik a katonáéval, akinél eddig is volt az irányítás, és bár nem teszek semmit, hogy ne vonjam magamra a mögöttem álló figyelmét, a tekintetemmel igyekszem tudtára adni, hogy annál jobban nem leszek útban, mint amennyire most is kénytelen vagyok.
Mivel az alak továbbra sem mozdul meg, először ő engedi le a fegyverét, majd az utasítására sorra a többiek is, és lassan utat nyitnak maguk között. Taszítást érzek meg a hátamon, a fickó lassan előbbre noszogat, még ha nem is ez volt az egyezség; azt talán végig sem gondolta, hogyan akar engem élő pajzsként használni, ha egyszer két sorban az állnak az ellenfelei. Az alku rá eső felére viszont a katona gyorsan fel is hívja a figyelmét.
Egy pillanatra megtorpanunk, szinte hallom, hogyan forognak az agytekervényei, ahogy a helyzetét mérlegeli, de végül jobb belátásra jut: elenged és szó szerint félrelök. Az esést nem igazán lehet megkötözött kézzel tompítani, a bordáimba nyilalló fájdalomtól pedig egy pillanatra csillagokat látok, de még mindig inkább ez, mint egy lövedék a fejembe. A fájdalom ellenére szinte azonnal ülő helyzetbe küzdöm magam – jobb kiképzést kaptam annál, mintsem ennyitől összetörjek –, így tökéletes rálátásom nyílik a pillanatra, amikor a rohadék golyót kap a lábába.
Kis híján elmosolyodom a katona egyszerű magyarázatán, de nem hagyom kiülni az arcomra az érzést, mert éppen ő az, aki a következő pillanatban odalép hozzám. Felüdülés, mikor végre képes vagyok a számon keresztül is lélegezni, hát még az, amikor a csuklóim is szabaddá válnak. Hagyom, hogy sérülések után kutatva alaposan szemügyre vegyen, de láthatóan ő is úgy ítéli meg, hogy egyelőre megmaradok.
Nem a saját nevemen szólít, de még csak nem is azon, amire az itteni papírjaim szóltak, mégis gondolkodás nélkül bólintok, és a kép is gyorsan összeáll a fejemben. Shayana Malbim az egyik haditudósító alteregóm, akinek sokat köszönhettem már a Közel-Keleten. Figyelmesen hallgatom a hadnagy szavait és aprót biccentek, egyelőre nem is szólok többet, elvégre egy újságíró vagyok, aki éppen most került ki a halál torkából. Amikor egy másik nevet is említ, felpillantok, a mögötte álló férfi pedig biztatóan rám mosolyog egy pillanatra; alighanem ő lesz az alhadnagy.
A halottak látványával kapcsolatos megjegyzése alapvetően mosolyra fakasztana, de ez most nem az a pillanat, amikor elmondom valakinek, hogy én magam is hagytam már hátra néhányat.
– Köszönöm – suttogom halk, kissé rekedt hangon.
Jó túsz módjára viselkedem, pontosan azt teszem, amit mondtak, de nem hagyom eltompulni az érzékeimet. Még akkor sem, ha tudom, hogy nekem itt most kizárólag az a dolgom, hogy ne legyek útban. Tökéletes formációban haladunk, és ahogy haladunk kifelé, az is világossá válik, hogy jó munkát végeztek idebent. Nem futunk meglepetésekbe, csak itt-ott megkötözött emberekbe, vagy épp a saját vérükben fekvő holttestekbe – ki melyik utat választotta.
Egy tágas előcsarnokba érünk, a szemeimet szúrja kissé a szokatlanul sok fény, de egyben fel is lélegzem, mert a cellák szúrós bűze után végre a friss levegő csalogató illatát érezhetem, szinte érzem az ujjaimon a szellőt. Az egység viszont érezhetően jobban összezár körülöttem, ami érthető, elvégre sokkal nyíltabb terepre tévedtünk. Az elővigyázatosság pedig rögvest be is igazolódik, amikor az egyik oldalsó ajtót berúgja valaki.
Arab kiáltások harsannak, nekem pedig minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy mindennek csak passzív résztvevője legyek, de nálam nincs fegyver, és a csapat része sem vagyok, annál pedig hálásabbnak kellene lennem, mintsem a magánakcióimmal veszélybe sodorjam őket. Parancsok hangzanak el, fegyverek ugatnak fel, én pedig fogcsikorgatva hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell, és amikor valaki az oldalához húz és a fejemet védve fedezék felé siet velem az ellenkező irányban, míg a többiek fedeznek minket, ösztönösen húzom összébb magam, hogy minél kisebb célpontot nyújtsak. Néhány jókora raklap takarásában megfelelő fedezéket találunk, mondani sem kell, hogy maradjak veszteg, csak arra koncentrálok erősen, hogy itt kizárólag egy bizonyos csoport vére folyjon.
Előbb érzem meg a veszélyt, mint hogy megjelenne a perifériás látóteremben a pisztoly. A tűzharc elhalt a háttérben, de senki nem ebbe az irányba koncentrált, ezért nem hibáztatom: tökéletes állás a hátbatámadáshoz, minket pedig nem láhatott a fal takarásában. Ezúttal én sem tudom viszont elnyomni az ösztöneimet, kinyúlok jobbra, megragadom a csuklóját és kicsavarom belőle a fegyvert, majd a meglepetését kihasználva a tenyerem érével fölfelé az orrába ütök, teljes erővel, amennyire csak a bordáim engedik.
Ez kurva jól esett.
Érzem, hogy valaki figyel, a pillantásom pedig találkozik a hadnagy világoskék szemeivel, de látszólag érdektelenül megvonom a vállam.
– Jártam önvédelmi tanfolyamra – fűzöm hozzá magyarázatul. – És ez nagyon jól esett.
Rájuk hagyom, hogy tegyenek a földön fetrengő, egészen biztosan törött orrú alakkal, amit jónak látnak, és visszatérek a túsz szerepébe. Ismét felveszik körülöttem az alakzatot, és amikor kiérünk, ismerős környezetet pillantok meg. Képek villannak fel a fejemben, azokról a percekről, mikor kirángattak egy autó hátuljából, nagyjából ugyanitt. Textilzsákot húztak a fejemre, mielőtt elindultunk, de elég gyatra volt a minősége, és viszonylag jól át tudtam látni rajta, ezért most végigfuttatom a tekintetem a tájon, hogy látok-e valami furcsát.
És amikor rájövök, hogy igen, gondolkodás nélkül előrenyúlok és megérintem a hadnagy felkarját; nem úgy, hogy hirtelen mozdulatlan vélje, hanem úgy, ahogy ők is jelezni szoktak egymásnak. Ha jelét adja, hogy figyel rám, a kezemmel a néhány méterre parkoló járművek felé mutatok.
– Egy platós teherautó és egy terepjáró hiányzik – osztom meg vele is az észrevételem. Talán nem lesz jelentősége, mert nem térnének vissza velük egyhamar, de jobb, ha tud róla. – Amikor idehoztak, még azok a járművek is ott parkoltak.

Axel & Aviva

Ne ess kétségbe.
Lehunyom a szemem, mély levegőt veszek az orromon keresztül és lassan kifújom a számon.
Mérd fel a helyzeted.
Megmozdítom mindkét kezem a hátam mögött; vékonyabb műanyag vág a csuklómba, valószínűleg kábelkötöző. Olyan szorosan van meghúzva, hogy egy kicsit zsibbadnak is az ujjaim, még ha sikerülne is kiakasztanom a hüvelyujjamat, nem sok esélyem lenne kiszabadulni belőle. Megmozgatom a lábaimat is, de a bokáimba nem vág bele semmi. Vastagabb, ellenálló anyag tartja őket a szék lábánál és ha egy kicsit megpróbálom megforgatni a lábam, húzódik a bőröm. Ragasztószalag.
Gondolkodj. Mérlegelj.
Tudtam, hogy hallgatnom kellett volna a megérzéseimre. Az összekötőt ezúttal nem Ephraim szervezte be, ezért alapból bizalmatlan voltam vele kapcsolatban; amikor az életemről van szó, egyedül a bátyámban bízom meg kérdés nélkül, mert pontosan tudom, hogy ő soha nem sodorna nagyobb veszélybe annál, mint amekkorában egyébként lennék. Nehezebben bíztam meg benne, de végül mégis meggyőzött, még engem is. A papírjaim alapján ő volt a testvérem, egy fedél alatt kellett élnünk, de soha nem tett semmi olyat, ami miatt gyanakodnom kellett volna. Elintézett nekem egy titkárnői állást a minisztériumnál, minden rendben volt az eszközökkel is, amit biztosított...
Nem tudok rájönni, mi ment félre és mikor. Talán nem is ő köpött. Talán senki nem köpött. Talán ez csak egy teszt.
Felemelem a fejem, ahogy fémes zajjal kinyílik az ajtó. Négyen jönnek be rajta, arcukon maszk, egyikük egy gépkarabéllyal a kezében megáll az ajtónál, ő lesz az őrszem. Három kihallgató egy nő ellen, pont mint amikor többszörös túlerőt küldtek egy titkárnő elfogására az otthonában.
Legyél racionális.
Ez nem csak teszt.


Még mindig érzem rajtuk a bizonytalanságot. Körülbelül két hete lehetek itt – ebbe a nyomorult raktárhelyiségbe nem sok fény jut be, de van egy mocskos, keskeny, rácsos ablak az egyik oldalon, amin keresztül úgy-ahogy számon tudtam tartani a napkelték és napnyugták számát –, de még mindig nem tudtak kiszedni belőlem semmilyen hasznos információt. Még annyira sem tudtak megtörni, hogy veszítsek az arabom folyékonyságából
Még nem folyamodtak szélsőséges módszerekhez. Egyelőre nem tudják, mit kezdjenek velem; nem találhattak semmit, még a mobiltelefonomat is az összekötő vette évekkel ezelőtt, és nem azon keresztül tartottam a kapcsolatot a céggel. Nincs semmilyük, legfeljebb az összekötő vallomása.
Legyél racionális.
Három hete vagyok itt. A Cég nem tud kivinni.
Ne ess kétségbe.
Újra meghallom a fémes zajt, ráharapok a rongyra, amivel bekötötték a számat. Most légy okos, Aviva, hogy mászol ki ebből egyedül? Figyelmesen felmérem az érkezőket, de a felállás ugyanaz, három kihallgató és egy őrszem. Az viszont határozottan újdonság, amikor az egyik maszkos a hátam mögé lép, egy másik pedig leguggol a lábaimhoz; gyorsan kell gondolkoznom, de el kell vetnem a lehetőségét, hogy most szembeszálljak velük. Mind a négyen fel vannak fegyverezve, még ha sikerül is ártalmatlanítom ezt a kettőt, aki az ajtónál áll őrt, gondolkodás nélkül agyonlő, mielőtt még eljutnék a harmadikig.
Marad az eddigi stratégia: játszd tovább a szereped.
Az kezdettől fogva világos, hogy az ő stratégiájuk megváltozott, de egyelőre nem tudom hová tenni, amikor elvágják a csuklómon a kötegelőt, és a bokáim is kiszabadulnak a ragasztószalagok fogságából. Tekintetemben rémület tükröződik, ahogy szemeim a harmadik alak felé rebbennek; látom sötét szemében a pillanatnyi bizonytalanságot, de nem is ő az, aki a következő pillanatban hátulról lesújt a halántékomra a puskatussal.
Az ütésbe nem vittek elég erőt ahhoz, hogy elájuljak, de azt elérik, hogy leszédüljek a székről és percekig fekete pontok táncoljanak a szemem elől. A mögöttem levő a hajamba markol és felrántja a fejem a földről, aki pedig a lábaimat szabadította ki, pisztolycsövet nyom a homlokomhoz és az üvölti, imádkozzak.
– Bismillahir Rahmanir Raheem – rebegem rémült hangon. – Aaoozobillahe minushaitanir rajeem...
A pisztoly eltávolodik a homlokomtól, erősen az arcomba vág vele.
– A saját nyelveden imádkozz, ribanc! – ordítja erős akcentussal, de érthetően angolul.
Kis híján elnevetem magam. Fogalmuk sincs, ki vagyok.


A fegyverropogás eltéveszthetetlen hangja térít magamhoz. Nem azért furcsa, mert sose hallottam volna ilyet, amióta itt vagyok, hanem azért, mert felismerem az AK-47-esek hangját, és ebbe most határozottan vegyül... valami más is. Nem tudom pontosan beazonosítani, de az biztos, hogy nem izraeli és nem is amerikai.
Nyögve tornászom feljebb magam a földről, de épp csak annyira vagyok képes, hogy ülő helyzetbe szenvedjem magam. A lánc, aminek segítségével a falhoz erősítették a kezemre ismét túl szorosan felhelyezett kötözőt, halkan csörömpöl, de én inkább a külső hangokra próbálok koncentrálni. Az ismeretlen gyártmányú fegyverek pontosan és csak bizonyos időközönként ugatnak fel, nem kaotikus összevisszaságban, tehát valószínűleg nem a fogvatartóim próbálgatnak épp valami lopott holmit.
Ismét megpróbálok helyezkedni egy kicsit, elfintorodom a bordáimba nyilalló fájdalomtól, de nem törődöm vele. Érzem, hogy lassan adrenalin szökik a vérembe, mert van egy sejtésem arról, mi történik.
Körülbelül tíz perc telhet el, mire valaki feltépi a helyiség ajtaját, de az eddigiekkel ellentétben nem négyen jönnek be rajta, csak egyetlen ember. Az arcát nem takarja maszk, de így is megismerem a szemeiről; zavartnak tűnik, mintha egyenesen félne, de ahogy mellém lép, nagyon is határozott mozdulattal ragadja meg a karom és ránt fel a földről.
Felnyögök a fájdalomtól a ragasztószalag alatt, ő viszont zavartalanul maga elé ránt, bal karját átkulcsolja a nyakam előtt, jobbjával pedig a halántékomhoz szorítja a már jól ismert pisztolya csövét. A fém beleékelődik a sebbe, amit egyébként is ki tudja hányszor szakítottak már fel, de ezt most kevésbé veszem észre, mivel a következő pillanatban újabb látogatók érkeznek, de ők a legkevésbé sem hasonlítanak a mögöttem állóra – sem öltözékben, sem felszerelés szintjén.
Az adrenalinszint tovább emelkedik a véremben, pusztító megkönnyebbülés telepszik a mellkasomra, pedig tudom, hogy még nincs vége. Hallottam, amikor csőre töltötte a pisztolyt.
– Le a fegyvert, vagy kinyírom! – Cseng a fülem az ordítástól; megint angolul beszél, mert fogalma sincs, kikkel áll szemben. Én sem igazán tudom, nem látom az egyenruha vállrészét. – Érte jöttetek, nem? Tegyétek le a fegyvert, vagy most azonnal kinyírom!
Szorít egy kicsit a nyakamon, engem viszont sokkal jobban leköt, hogy megpróbáljam felvenni a szemkontaktust a hozzánk legközelebb álló katonával. Fogalmam sincs, mit mondtak nekik, fogalmam sincs, mi a sztori, de az biztos, hogy van sztori, mert nem hozzánk tartoznak. Fel kell mérnem, hogy segíthetek-e a helyzeten, vagy azzal túl sokat árulnék el magamról.