Axel & Aviva

– Inkább tíz csinos nő, mint egy feleség, aki elkölti a pénzed, míg távol vagy – kacsintok rá egy egyetértő mosollyal.
Az ágyak elhelyezése valóban újdonságként hat számomra, de gondolatban adóznom kell az ötlet atyjának, hiszen sok igazság van abban, amit Axel is kimond. Halkan elnevetem magam a lelki szemeim előtt megjelenő képen, amiben szerencsétlen legénység folyamatosan legurul az ágyról, nem azért, mert nem sajnálnám őket, inkább csak azért, mert ennek tényleg semmi értelme nem lenne.
– És minden reggeli eligazítást a sérülések felmérésével kezdhetnétek – teszem hozzá vigyorogva. Egy kicsit átrendezné a legénység mindennapjait, az biztos.
Amikor megemlíti, hogy elég önállónak gondol, talán hosszabban és őszintébben nyilatkozom meg, mint eddig - és mint kellene -, de ez csak a válasza hallatán jut el a tudatomig. Nem tesz célzást semmire és nem is kérdőjelezi meg a dolgokat, de tudom, hogy ő sem ostoba, a szavai pedig nem egy mezei riportert rejtenek a sorok mögött. Ez persze még nem a világ vége, de először realizálódik bennem, hogy valamiért jobban megnyílok előtte, mint tanácsos lenne. Márpedig a mi esetünkben... a tudás a legkevésbé sem hatalom, sőt. És egyetlen porcikám sem kívánja, hogy Axel akár csak a Cég tekintetét is magára vonja.
Már annál jobban, mint amennyire Uzi akciójának hála már egyébként is belekeveredett. Ezen viszont még tudok segíteni.
Egy kicsit mindketten jobban a gondolatainkba merülünk, meg is lep, amikor azt mondja, vigyázzak magamra, mintha csak ő is továbbgondolta volna a helyzetet. Mielőtt viszont kifejthetném neki, hogy nem vagyok én olyan, aki ilyen célból bárkit is megkeresne - ó, pedig dehogynem -, a háborgó tenger szó szerint kirántja a lábunk alól a talajt. Nem mondhatnám, hogy felkészülten ér a dolog, pedig eddig is kínosan ügyeltem, hogy a legkisebb instabilitásnál is támasszak ki. A súlytalanságban viszont nem vagyok túl gyakorlott. Ennek tökéletes bizonyítéka, hogy amikor megérzem Axel karját a derekam körül, reflexszerűen belé kapaszkodok, de az egyensúly fogalma valahogy törlődik a szótárból. Nem túl kellemes élmény a talpunkra zökkenni, de hamar biztossá válik, hogy nem ússzuk meg ennyivel.
Axel azonnal reagál, mintha már előre tudná, mi következik. Érzem, hogy a nyakához húzza a fejem és stabilan ott is tartja, és ettől már én is sejteni kezdem a következő pillanatokat. Karjaimat a teste köré fonom és hagyom megtörténni az elkerülhetetlent, még mindig jobb így, mintha egymást is összetörnénk. Azt hiszem, ő viszont igyekszik tompítani az esést, mert oldalra gurulunk, ő felszisszen, aztán valami elég keményen állítja meg, de nekem is a tüdőmben reked a levegő, a bordáim felől ugyanis olyan erőteljes nemtetszést érzek, hogy egy pillanatra képtelen vagyok levegőt venni. Ennél már csak a fejem sínylette volna meg jobban, ha nincs Axel.
Valamennyire vigasztalhatna a tudat, hogy mintha egy szinttel lejjebb is nagyot csattant volna valami az előbb, most pedig nevetés és sűrű szitkozódást hallani abból az irányból, de perpillanat jobban aggaszt a gondolat, hogy mennyire zúztuk össze itt fent a hadnagyukat. Már amikor képes vagyok újra levegőt venni. Így is eltelik pár másodperc, mire enged a szorításon, de én is belé kapaszkodok még. Ő előbb jut szóhoz, mint én, de mielőtt felemelném a fejem, letesztelem, hogy megy-e már a nagyobb levegő.
– Azt hiszem – felelem nehézkesebben, mint szeretném, de azért több erővel, mint amennyit két másodperccel ezelőtt éreztem magamban. – Ennél kellemesebb módját is el tudtam volna képzelni annak, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz – próbálkozom meg egy mosollyal, miközben egy kicsit távolabb húzódok tőle, hogy rendesen rá tudjak nézni. – Te jól vagy? – vezetem végig rajta a pillantásomat. Különösen gyanús, hogy mintha azon az oldalon gurultunk volna, amit még az autóban be kellett kötnöm neki.

Axel & Aviva

Jól esik az a könnyed hangulat a hídon, segít fenntartani azt az állapotot, amiben megfeledkezem minden egyéb körülményről, és hagyom, hogy én is Shayanának higgyem magam. Mintha csak valami kegyes hazugságban élnék, abban, amibe őket is ringatnom kellett... tulajdonképpen Uzi miatt. Még mindig nem értettem, miért volt erre szükség.
– Értem, tehát csak kellene melléd valaki, aki tud bánni a pénzzel – felelem csalafinta mosollyal, beszállva a játékba. – Vagy egy hálás feleség, aki szívesen elkölti helyetted is. Még mielőtt hazamész.
Akármennyit is segítettek viszont a kapitány történetei, vagy épp az Axellel való játékos élcelődés, amikor kicsit komolyabbra váltva a szót jelzi, hogy ha fáradt vagyok, tényleg nyugodtan bevallhatom, nekem is be kell látnom, hogy nem húzhatom a végsőkig a visszavonulást. A testemnek mindenképpen pihenésre van szüksége, még ha az elmémet nem is tudom majd kikapcsolni. Búcsút veszek hát mindenkitől, a hadnagyot kivéve, akivel együtt vágunk neki a folyosónak.
Ki mennyire stabil lábakon, persze, és bár kezdetben azért én is elég jól tartom magam - a szó legszorosabb értelmében -, számomra bizony eljön az a pont, amikor ki kell támasztanom, ha nem szeretném megkockáztatni, hogy arccal vegyem le a folyosó falát. Mondjuk van egy olyan érzésem, hogy Axel nem hagyná, abból ítélve, hogy a megkapaszkodós mutatványnál is megérzem a keze érintését a hátamon, hogy segítsen stabil helyzetben maradni. Mindenesetre nem fogom fel túl tragikusan a dolgot, inkább elnevetem magam azon, rá nézve mennyire nevetségesen egyszerűnek tűnik talpon maradni, miközben egyáltalán nem könnyű mutatvány. A válaszát hallva pedig nem tudok megállítani egy újabb nevetéshullámot.
– Ne haragudj, vizuális típus vagyok – rázom meg a fejem még mindig szélesen mosolyogva. Természetesen azonnal megjelent a lelki szemeim előtt a látvány, amiben a plafonon sétálva, fejjel lefelé jön szembe másnap a folyosón.
Nem mulasztom el azt sem, hogy rákérdezzek az alvási tippekre, bár a válasz sokkal tudományosabbnak és logikusabbnak ígérkezik, mint gondoltam volna. Utólag belegondolva valóban ráismerek a kabin és az ágy elhelyezkedésére a hajótesthez képest, de eszembe sem jutott volna, hogy ez ilyen mélyen szándékos.
– Ez sokkal logikusabb, mint gondoltam – mosolyodom el. – Nem hittem volna, hogy az ágyak elhelyezésének bárhol is lehet tudományos alapja, de... – Széttárom a kezem, mintha csak azt mondanám vele, hogy itt vagyok, épp a gyakorlati példa közepébe csöppenve.
Folytatjuk az utunkat, és bár néha ismét meg kell támaszkodnom a falnál itt-ott, esésközeli állapotba szerencsére nem kerülök. Még a végén kiderül, hogy meg tudnám szokni a hánykolódást is. Amikor ismét tanúbizonyságát adja, hogy szívesen segít bármiben, hálásan mosolygok hátra rá, ez a mosoly pedig sokatmondóvá válik a kérdése hallatán, mintha csak rajtakaptak volna valamin.
– Felesleges lenne tagadnom, igaz? – kérdezek vissza egy könnyed vállvonással. – Hozzászoktam már, hogy egyedül dolgozom és a legtöbb dologban magamra is vagyok utalva. Persze, általában olyan helyeken vagyok jelen, ahol gyakran van szükség informátorokra vagy összekötőkre, de... az nem ugyanaz, mint a segítség. Az ő esetükben legtöbbször csak remélheted, hogy bízhatsz bennük és tényleg segítenek. – Szavaimmal ismét ötvözöm egy kicsit az igazságot Shayana életével, de ameddig nem árulok el vele túl sokat, úgy érzem, megtehetem. Megrázom a fejem és felsóhajtok. – Igazából még mindig nem tudom, most nem azért vagyunk-e itt, mert épp a rossz emberben bíztam meg – ismerem be.
Amikor elérünk a kabinomhoz és már éppen fellélegeznék, hogy sikeresen túléltem az idetartó utat, a hajó úgy dönt, hogy azért még utoljára letesztel; vagy inkább a tenger van tényleg játékos kedvében, ahogy Axel mondaná. A hajó olyan erőteljesen érkezik le egy hullámról, hogy egy pillanatra olyan érzés, mintha eltűnne a lábam alól a talaj. A szituáció komoly seggre eséssel fenyeget, ezért rögtön bekapcsolnak a gyors reflexeim, viszont ha esetleg Axel értem nyúl, garantáltan benne keresek először kapaszkodót és csak azután kezd a kitámasztás részén dolgozni az agyam, mentve a még menthetőt.

Axel & Aviva

Biztos vagyok benne, hogy a kapitány is örvend annak, mennyire érdeklődő hallgatóságra lelt bennem, a szemei örömteli csillogása és a kis mosoly a szája sarkában legalábbis erre utal. Különösen igaz ez akkor, amikor egy régebbi, nagyobb ütközet történetét majdnem el sem meséli teljesen, és én ragaszkodom hozzá, hogy fejtse ki az utolsó szóig. Nincsenek hátsó szándékaim, egyszerűen csak élvezem a történetét, ő pedig azt, hogy valaki lelkesen hallgatja. Sosem gondoltam még bele, milyen érzés lehet egy ekkora hajóval csatát vívni, de biztos vagyok benne, hogy lenyűgöző látvány.
Amikor a hadnagy is megérkezik a hídra, egészen biztos vagyok benne, hogy hol járhatott nem sokkal ezelőtt. Nem tudnám megmondani, hogy a szemeiben ülő nyugalom sugallja-e ezt, vagy valami más, de az biztos, hogy nem vagyok rest rákérdezni - és nem is kell csalódnom.
– Játékos? – kérdezek vissza tettetett megrökönyödéssel. – Az az érzésem, egészen máshogy értelmezzük a játék fogalmát, hadnagy – csóválom a fejem, de a szám sarkában még ott ül a mosoly, ami elárulja, hogy csak ugratom.
Hasonlóképp nem lehet komolyan venni Leon üzenetét sem, de ha egyszer a lelkemre kötötte, hogy átadom Axelnek, ha találkozok vele... én pedig szavatartó ember vagyok.
– Ne aggódj, nagyon szívhez szóló volt. Én elhittem, hogy komolyan gondolja – próbálom megerősíteni a társa oldalát, de nem egyszerű feladat fenntartani a komoly arckifejezést.
– Ah – rázom meg a fejem hitetlenül. – Fogadni mernék, hogy már régen milliomos lennél, ha ez így működne – sandítok rá a szemem sarkából, aztán csak felvonom a szemöldököm egy amolyan "be szeretnél vallami valamit?" üzenettel.
A kapitánnyal folytatott kis közjáték előcsal belőlemegy halk nevetést, de nem lennék elég hálás hallgatóság, ha nem venném védelmembe; nem mintha szüksége lenne rá.
– A kapitány igazán izgalmas történeteket mesélt, a hajója pedig önmagában is lenyűgöző – jelentem ki, de az én arcomon sem ül ártatlanabb mosoly, mint Axelén. A kapitány hálás pillantását egy visszafogottabb, de annál őszintébb mosollyal viszonzom, mielőtt visszafordulnék Axelhez. – A fiúk pedig csodálatosak – teszem hozzá mosolyogva, és úgy sejtem, pontosan tudja, mire gondolok. – Szinte el is felejtettem, honnan indult ez a nap.
Érezhető, mikor vehető komolyabban a beszélgetés, és bár semmi kedvem bezárkózni egy kabinba és újra visszatérni a saját fejembe, be kell látnom, hogy én sem vagyok halhatatlan. Akármennyire is felvillanyozott és kirángatott egy kicsit a saját életemből a társaság, nem maradhatok így örökre, ráadásul a testem is jelezte már, hogy az utolsó tartalékait fogyasztja, csak kiválóan értek ahhoz, hogyan facsarjam ki ezeket a tartalékokat.
– Köszönöm – biccentek hálásan. – Az eszemnek talán nincs sok kedve az alváshoz, de nem szívesen adnék nektek plusz feladatokat azzal, hogy itt esek össze – jegyzem meg egy mosollyal.
Meg egyszer megköszönök a kapitánynak mindent, megígértetem vele, hogy ha máskor is lesz néhány szabad perce, folytatja a történeteit,  aztán elköszönök a híd személyzetétől és elindulok a folyosó irányába Axellel.
A tenger persze nem lett kevésbé játékos odakint, alig megyünk ki az ajtón és teszünk pár lépést, a hajótest oldalra dől kissé, és ez már bizony az a pont, amikor én kitámasztok a falnál, de nem lennék meglepve, ha a hadnagy továbbra is stabilan állna a lábán. Ha valóban így van, elnevetem magam és megrázom a fejem.
– Tudom, hogy régóta gyakorolsz már, de remélem, mágnesek vannak abban a bakancsban – mutatok a lábára.
Ahogy sikerül ismét stabilizálni magam, zavartalanul indulok tovább, de nem kapaszkodok folyamatosan, inkább az egyensúlyomra koncentrálok; de azért fel vagyok készülve rá, hogy kitegyem a kezem, ha kell.
– Szóval van valami trükkje az alvásnak? – pillantok közben kíváncsian Axelre, mielőtt szélesen elmosolyodnék. – Rejtett biztonsági öv deréktájon? Vagy majd felébreszt, amikor földetérek?

Axel & Aviva

Megkönnyebbült mosolyra húzódnak az ajkaim, ahogy megértő szavait hallgatom. Ráadásul a megértő szó most az egyszer tényleg szó szerint értendő, legalábbis úgy érzem. Egyikünk sem találja a megfelelő kifejezést, a pontos szavakat arra, amit érzünk, mégis tudjuk, miről beszél a másik. Már-már kísérteties, engem mégis inkább megnyugtat a gondolat, hogy mintha életemben először találkoztam volna valakivel, aki tudja, mit érzek. Még akkor is, ha teljesen máshoz köthető a két dolog.
– Igen, attól tartok – biccentek egyetértően. Számomra is olyan ez, mint a bőröm, ha akarnám sem tudnám erővel sem levakarni magamról. Egyszerűen csak a lényem része. – Végtére is mindkettőnket ez sodort ide, így vagy úgy – vonom meg a vállam egy apró mosollyal.
– Féltékeny erre a szeretetre? – billentem kicsi oldalra a fejem, kíváncsian nézve rá, amikor az öccsével kapcsolatos nézeteltérését említi. – Vagy csak neheztel rád, amiért sokat kell aggódnia édesanyátoknak? Merthogy az ő érdekében remélem, hogy nem a nyomdokaidba készül – teszem hozzá mosolyogva.
Nem mintha nem lenne tiszteletre méltó a foglalkozása, de hát erről már ismeri a véleményemet, így nem is gondolom, hogy félreértené. Egy anyának viszont bőven elég teher lehet az egyik fiáért ennyit aggódnia, hát még kettőért egyszerre.
Meglep, amikor elmondja, hogy tulajdonképpen a szárazföldi erők akciója lett volna mindez, és elülteti a fülemben a bogarat, hogy talán beszélnem kell majd erről Uzival. Ennek persze nem adok hangot, elvégre én csak egy újságíró vagyok, aki örül, hogy szabad lehet, mégis... Általában gyerekjáték átlátnom a gondolatmenetét, most mégis sikerült összezavarnia. Ok nélkül nem hajszolt volna bele idegen országot ilyen nagyszabású akcióba.
Persze ha akartam volna sem igazán lett volna lehetőségem hangot adni a gondolataimnak, lévén társaságot kapunk. Nem bánom az új embereket, de azért egy mosollyal megköszönöm a hadnagynak az eddigi beszélgetést, és ahogy viszonozza a mosolyt, biztos lehetek benne, hogy érti. Öröm hallgatni az évődő párbeszédet közöttük, egy kicsit felszabadító érzés, még mindig olyan, mintha kiszakadhattam volna egy kicsit az addigi életemből. A magány, a folytonos magamra utaltság, az állandó figyelem és készenlét... úgy érzem, itt egy kicsit kiengedhetek. Ezen a hajón senki nem tudja, ki vagyok valójában, senki nem akarhat az életemre törni.
Egy fokkal nyugodtan lejjebb kapcsolhatom az ösztöneimet.
Fokozatosan szállingóznak az emberek a kantinban, és bár még elkapom Axel mosolyát, természetesen beigazolódik, amire már próbált felkészíteni, mindenki egymást licitálva próbálja magára vonni a figyelmem. Hálát adhatok a Cég memóriafejlesztő gyakorlatainak, különben nagyon gyorsan elvesznék az arcok és a nevek között. Hamar kiderül, hogy már híre ment az autós üldözés alatti szerepvállalásomnak, bár minél többet emlegetik fel, annál szebb színezetet kap. Mire mindenki összegyűlt a helyiségben, Leon alhadnagy már-már Disney-meséhez hasonlatosan adja elő, hogyan lobogott a főhősnő haja a szélben, miközben bátran segítette a megmentőit. A történet persze semmiben nem lekicsinylő azokkal szemben, akiket elveszítettek ezalatt, pusztán a főhősnő kap benne színezetet.
Na meg persze a katona, akinek tulajdonképpen az ölébe kellett másznom a művelet végrehajtásához; ő is megkapja a maga irigykedő megjegyzéseit mindenkitől, de én is csak nevetek rajtuk, ez nem az a helyzet, amikor az ember magára veszi az utalásokat.
Végül a kapitány is megjelenik, és nem szól semmit az előkerülő alkohol miatt, csak megvárja, hogy mindenki poharába kerüljön néhány cent whiskey, mielőtt belevágna a beszédébe, amivel a mai nap veszteségeit kívánja magasztalni. Ahogy őt hallgatjuk, mindenki némaságba burkolózik, és én is úgy bámulom a poharam alján a hajó mozgásával szinkronban finoman hullámzó italt, mintha az lenne a világ legérdekesebb dolga. Megígértem Axelnek, hogy nem fogom magamat hibáztatni, de azt hiszem, mindketten tudjuk, hogy hamis ígéret volt. Örökre megjegyeztem a nevüket, ez megmásíthatatlan, és akárki akármit is mond, a haláluk az én lelkemen szárad, még ha esetükben nem is én voltam az, aki kioltottam az életüket. Semmi szép és semmi becsületre méltó nem volt a szíriai tevékenységemben. A két katona halála ilyen értelemben, az én szememben, hiábavaló volt.
Ironikus, hogy ha hagytak volna meghalni abban a koszos cellában, azzal több ember életét mentették volna meg, mint azzal, hogy kihoztak engem onnan.
Ezzel a gondolattal a fejemben, keserű kifejezéssel az arcomon ürítem ki a poharamat, miután letelt az egy perc néma csend. Az alkohol számomra minden esetben tabu, hacsak nem kívánja meg a szerepet, de ez most nem az a pillanat, amikor a Cég előírásai határozzák meg a lélegzetvételem ritmusát is.

Az ebéd ideje alatt sem lehet panaszom arra, hogy mindenki igyekszik elterelni a figyelmemet. Óvatosan eszem, de ez szerencsére senkinek nem tűnik fel különösebben, hol ők próbálnak elbűvölni a történeteikkel, hol az enyémekre kíváncsiak, és a végén annyit kell beszélnem, hogy már szinte el is hiszem magamról, hogy én vagyok Shayana. Nem mintha ez tragédia lenne. Néha úgy érzem, jobb is lenne, ha Shayana lennék.
Észreveszem, amikor Axel eltűnik, de nem lep meg, hiszen olyan sokáig kötöttem le a társaságát, hogy neki még nem volt esélye egy kicsit felfrissülni sem. Hallgatom a többiek izgalmas, vagy éppen vicces történeteit, hagyom, hogy egy Adam nevű őrmester túljárjon az eszemen a kártyatrükkjeivel, és közben egy kicsit tényleg megfeledkezem Aviváról. Őt meghagyom az éjszaka magányában előjövő sötét gondolatoknak.
Amikor a kapitány a hídra invitál, eszemben sincs nemet mondani. Már első pillantásra lenyűgözött ez a hajó, és a gondolat, hogy egy kicsit belátást nyerhetek a hogyanokba, különösen csábító. Furcsa, hogy milyen hatalmas, én mégsem félelmetesnek tartom, ehhez képest még egy mesterlövész puska is kisebb, mint a kosz az ember körme alatt, mégis ugyanolyan érzések kerítenek hatalmába, ugyanúgy lenyűgöz. Egy csodálatos, hatalmas, veszélyes, erős fegyver. A háború eszköze.
Azt hiszem, a kapitányt is sikerül megnyernem magamnak, amiért olyan érdeklődve hallgatom, és talán azzal is, hogy amikor érezhetően erősödnek a hullámok a hajó alatt és körül, nem esek kétségbe. Aztán megjelennek az első esőcseppek a hosszú ablakokon, nekem pedig akaratlanul is eszembe jutnak a hadnagy jóslatai – aki, mintha csak megérezte volna, ebben a pillanatban lép a hídra.
Amikor az elsőtiszt magához hívja a kapitányt, hogy mutasson neki valamit az egyik műszeren, mindentudó mosollyal az arcomon lépek oda Axelhez.
– Hogy van a tenger? – kérdezem.
Valamiért a fejemet merném tenni rá, hogy eltöltött némi időt odakint, az erősödő hullámokat nézve. Aztán eszembe jut, hogy az alhadnagy a lelkemre kötött egy üzenetet, amit persze biztosan nem fogok átadni neki szóról szóra, de úgy érzem, magától is ki fogja találni.
– Ó, igen, és Leon üzent valamit azzal kapcsolatban, hogy mit és hogyan csinálj a hátsó feleddel, ha magányosnak éreznéd magad ma este, de nem hiszem, hogy szeretnéd, ha szó szerint idézném – nevetem el magam.
A hajó mozgásán érződik, hogy most már nem szeli át olyan könnyedén azokat a bizonyos hullámokat, néhol kissé lebukik, mielőtt orrával keresztüldöfne egy-egy nagyobb áramlatot. Nem idéz bennem félelmet vagy kétségeket az érzés, inkább azt érzem, hogy engem is lenyűgöz; engem nem a tenger, hanem ez a hatalmas hajó, ahogy megküzd vele. Még ha sejtem is, hogy ez azért a küzdelemnek egy alsó fokozata lehet, azért van olyan pillanat, amikor az embert megkísérti a gondolat, hogy inkább a falnak támaszkodjon, ha lábon akar maradni.
– Úgy látom, jól tettem, hogy nem vitatkoztam veled – jegyzem meg közben mosolyogva.

Axel & Aviva

– Úgy gondolja? – csatlakozom én is a nevetéséhez.
Nem mintha komolyan venném a „fenyegetést”, pontosan érzem a hangsúlyából, hogy erre semmi szükség. A hangjából inkább egyfajta szeretet érződik a társai felé. Így is értem persze, amire célozni szeretne, hogyne érteném, épp elég időt töltöttem ehhez a szakmában én magam is... csak miután köztudottá vált, hogy egy kiskanállal meg tudnám ölni őket, többé senki nem merte még a szokásos vicceket sem elsütni.
A tengerhez és a vízhez fűződő kapcsolata tényleg kíváncsivá tesz, és nem csak azért, amiket elárul magáról. Furcsa, ha összekötöm a szavait azokkal a pillanatokkal, amikor úgy nézett a hullámokra, mintha tőlük várná – vagy sokkal inkább kapná – a megnyugvást, valahogy az egész összkép... értelmet nyer. Ha nem tudnám, hogy az istenek nem léteznek, pláne nem járnak köztünk, és belenéznék a szemébe, még akár olyan érzésem is lehetne, mintha ő maga lenne a tenger.
Különös. És még különösebb, hogy mennyire emlékeztet magamra, csak épp nem a tengerhez fűződő viszonyomra.
– Nem hiszem, hogy igazuk van – szólalok meg elgondolkozva. – Ne értsen félre, nem akarom mindenáron megfejteni, mint valami titkot, csak nagyon... ismerős az érzés. Nem a tengerrel, hanem a munkámmal és az életemben kapcsolatban. Általában ezt szoktam arra a bizonyos tehetetlenségre fogni, de én is sokszor megkaptam már az ehhez hasonló vádakat. Hogy csak azért vagyok képtelen nyugton megülni a hátsó felemen, mert törtető vagyok, vagy mániákus, pedig egyszerűen csak... – Megrázom a fejem, mikor rájövök, hogy képtelen vagyok megfogni és értelmes szavakkal körülírni, amit érzek. Halk, rövid nevetéssel rázom meg a fejem, már-már bocsánatkérőn nézve fel rá. – Sajnálom, ez most biztos ostobaságnak hangzott.
Amikor a beszélgetés az otthonra és a családunkra terelődik, egy kicsit megkönnyebbülök, még ha tudom is, hogy Ephraim maximálisan ki lesz kelve magából. Amikor ezt szóvá is teszem, ő pedig az édesanyját említi, régről ismerős fájdalom szorítja össze a mellkasomat, de talán pont emiatt költözik meleg mosoly az arcomra.
– Az édesanyád biztosan nagyon szeret téged – jelentem ki mély meggyőződéssel.
Nem érzek irigységet, csak egyfajta néma szeretet és tisztelet ébred bennem egy ismeretlen nő iránt, aki érthető módon túlságosan félti a fiát. Eszembe jut, hogy valószínűleg az én édesanyám is ugyanilyen lett volna... persze, ha anya még élne, valószínűleg nem is ülnénk most itt a hadnaggyal. Ki tudja, milyen életutam lett volna, ha minden másképp alakul.
Nem forszírozom azt a kérdést, miért nem vár rá senki más otthon, mert tökéletesen megértem, mi bújik meg a háttérben. Nekem talán tilos a személyes kapcsolatok kialakítása, de neki is csak elvi lehetősége van rá. Persze az is lehet, hogy nem is vágyik semmi többre, egyelőre legalábbis, de én magamban őszintén kívánom neki, hogy ha eljön a pillanat, találjon egy méltó társat. Megérdemelné.
Nem tudom nem észrevenni, hogy amikor a tenger változásával kapcsolatban visszakérdezek, mintha nem rendelkezne egyértelmű válasszal. Az agyam hátsó traktusában ezt összekötném mindazzal, amit a tengerhez fűződő viszonyáról mondott... de miért is? Fogalmam sincs, aligha lenne értelme. Inkább én is arra szavazok, amit végül a hadnagy is mond: a tengerész megérzés. Még akkor is, ha valamiért kedvem lenne megkérdezni a többi tengerészt, ők éreznek-e valamit.
– Hát az biztos, hogy ilyen kérdésben nem szállnék vitába veled – mosolyodom el.
Amikor csalafinta mosollyal az órájára pillant és ecsetelni kezdi a hamarosan esedékes ebédet, nevetve megrázom a fejem.
– Na most kezdtem el igazán aggódni – közlöm széles mosollyal. – Bár hazudnék, ha azt mondanám, nem vagyok kíváncsi, micsoda művészet lehet itt viharban enni.
A gravitáció az elvégre gravitáció, még akkor is, ha a tengerészek étkezéséről van szó, biztosan megéltek már egyet s mást a viharos tengeren, amibe talán jobb bele sem gondolni. Én mindenesetre reménykedem, hogy ha eddig nem éreztem gyomortáji ellenkezést az utazással kapcsolatban, akkor ezután sem fogok; az ebéddel úgyis óvatosnak kell majd lennem, nehogy csak a viharral kapcsolatban legyenek kétségeim.
– Vendégek? – kérdezek vissza meglepetten.
Éppen ahogy sikerül megfejtenünk a vendégek kérdését, hangok ütik meg a fülem a folyosó irányából, és amikor felpillantok, meg is látok a hadnagy háta mögött felbukkanni három alakot az ajtóban. Az egyikükben felismerem a férfit, aki ott volt velünk és a hadnagy Leon Holmként mutatta be, a másik kettő viszont nem tűnik ismerősnek – bár a tarkómon sem kezd el bizseregni a veszélyérzet, már csak az arcukon ülő vigyor miatt sem.
– Hé, Axel, már azt hittük, a habok közé vetetted magad – szólal meg az egyikük, mielőtt kiszélesedő vigyorral rám kacsintana. – De így már mindent értünk.
Halk nevetéssel rázom meg a fejem, miközben letelepednek körénk, aztán a másik ismeretlen férfi is magához ragadja a szót, aki mellém ült le.
– Igazán nem fair, hogy kisajátítod a vendégünket, minket meg be sem mutatsz rendesen. Lehet, hogy velünk sokkal szívesebben beszélgetne a hölgy, mint veled – mondja ugyanolyan vigyorral, mint a társa.
Elmosolyodom és Axelre pillantok, egyértelmű, hogy a társai szeretetből szívják a vérét, szinte érezni köztük a kötődést. Ha találkozik a tekintetünk, ezzel a mosollyal szeretném neki kvázi megköszönni az eddigieket, hiszen a beszélgetés innentől kezdve más mederbe terelődik ugyan, én azt sem fogom egyhamar elfelejteni. A történtek árnyékában különösen hálás tud lenni az ember egy jó társaságért.

Axel & Aviva

Amikor szabadkozni kezd, nem mondok semmit, csak egy lágy mosollyal megrázom a fejem. Nem hiszem, hogy bárki is hibáztathatná, amiért egy ilyen nagy után hagyta, hogy hangosan is kimondja, amit érez és gondol. Mikor máskor adna hangot neki, ha nem most? Legalább arra az időre sem a történtekre gondol – és én sem. Valami ugyanis azt súgja, ő sem azért ácsorog egyedül a korlátnál, mert olyan könnyen túltenné magát a veszteségeken. Legyen ez akármilyen becses halál, akkor is halál marad.
Ugyanezen okokból megkönnyebbülés kissé, amikor már az én múltam felé terelődik a téma; persze, amennyire megkönnyebbülés nekem a hazugság, és amennyire az én múltam az, amiről beszélek. Sokkal könnyebb a tehetetlenséggel kapcsolatos viszonyomról beszélni, ami még igaz, és a nevetése azt mutatja, őt is sikerült egy kicsit jobb kedvre derítenem vele. Az ő megjegyzésére pedig én engedek meg magamnak egy halk nevetést.
– Annyira azért talán nem voltam kétségbeesve, de ki tudja... – Még mindig mosollyal a szám sarkában vonok vállat.
Csendes egyetértés szövődik köztünk, miszerint legjobb nem firtatni a kérdést, hogy „mi lett volna, ha”, és inkább letelepszünk az egyik asztalhoz. Furcsa, hogy még mindig nem érzem eluralkodni magamon az ólmos fáradtságot, olyan számomra ez a beszélgetés, mint valami kényelmes kis burok, ami feledteti a történteket és a következményeket egyaránt. Miközben a hadnagyot hallgatom, egy kicsit mintha megszökhetnék a saját életemből is, és ezért önkéntelenül is újra hálát érzek. Amikor pedig kíváncsiságomtól hajtva külön rákérdezek a tengerhez fűződő kapcsolatára, mintha ő is eltűnődne a kérdésen.
Az édesanyja elméletén én magam is elmosolyodom.
– Érdekes gondolat, de azok alapján, amit most elmondott, lehet, hogy az édesanyjával kell egyetértenem – bólogatok.
A következő szavainál már csak az az érdekesebb, hogy már nem néz rám, és az ujjai is a pohárral játszanak, mintha az, amit mondott, olyasmi lenne, amit vagy nem szívesen mond ki hangosan, vagy mások nem veszik komolyan a mögötte rejlő mélységet. Furcsa, de azt juttatja eszembe, amit én éreztem mindig, amikor tétlenül kellett volna ülnöm otthon és nem tenni semmit, miközben pontosan tudtam, hogy akár én magam is kezembe vehetem a dolgokat és én magam is tehetek valamit a robbantás körülményeinek felkutatása érdekében. Amit érezni fogok a rám váró kényszerpihenő első percétől az utolsóig.
– És ezt mások egyfajta mániának gondolják? – engedem meg magamnak a kérdés luxusát.
Én sem nézek rá azonnal, csak néhány pillanat múlva, és talán a hangomon is érződik, hogy kissé bizonytalan és tapogatózó, hiszen annak is megvan az esélye, hogy teljesen félreértelmeztem a testbeszédét. Valahol talán zavarba is ejtő a gondolat, hogy legyen valami, amivel kapcsolatban ennyire hasonlóan érzünk; az is elég lenne, hogy megnyugtat és egyfajta kiutat jelent a társasága.
Amikor az otthonról kérdez, csak Ephraim jut eszembe, de nekem ő is bőven elég; ő is épp eléggé ki lesz készülve és a nyakamra fog telepedni, amint a keze közé kaparinthat. Halk szavai hallatán elmosolyodom, de félek, ha ismét felülök arra a vonatra, ami a megérte-e kérdésre keresi a választ, többé még a hadnagy kedvéért sem leszek képes behúzni a kéziféket egy időre.
– Úgy érted, a boldog pillanatért, amikor a bátyám bezár a lakásomba és soha többé nem engedi majd, hogy visszamenjek dolgozni? – viccelem el inkább a kérdést egy széles mosollyal.
Ahogy visszafordítom a kérdést, a nevetése már előre is vetíti a választ, de azért még remélem, hogy nem kell csalódnom az emberiségben, ezért csak felvont szemöldökkel elmosolyom a nevetésén és megvárom a választ. A mosolya pedig pontosan azt mondja: tudja, hogy csalódnom kellett abban a bizonyos emberiségben.
Nem is rejtek el egy lemondó sóhajt, de amikor kérdés nélkül is elmagyarázza a miérteket, halvány mosollyal, értőn bólintok.
– Ezzel nehéz lenne vitába szállnom. – Megrázom a fejem, kissé hátrébb dőlök a székben, de azért még egy apró sóhajt követően rámosolygok. – De így is csak félig nyerted vissza az emberiségbe vetett hitem.
Meglep a kérdése, követem a tekintetét is, ami az előbb még a kis hajóablakot figyelte. Furcsamód nekem nem tűnik fel semmi változás a kinti hullámzásban, és mivel eddig sem volt problémám, nem tudom hova tenni a kérdés hátterét.
– Nem volt még szerencsém ekkora hajón utazni, de alapvetően nem szokott bajom lenni – felelem óvatosan. Ismét az ablakra nézek, aztán vissza rá és felvonom a szemöldököm. – Azt mondod, hamarosan tesztelhetem a határaimat? – kérdezem kíváncsian, bár tényleg furcsállom, hogy nem érzek változást. – Nekem még nem tűnt fel, hogy változott volna valami, de te biztosan jobban ismered a tengert, mint én – teszem hozzá egy kis mosollyal. Aztán, ahogy lepillantok a kezemben lévő fél almára és belegondolok az előzőleg elfogyasztott két pohár vízbe, halkan elnevetem magam. – Mondjuk az elfogyasztott szilárd táplálék mennyiségét tekintve talán nincs különösebben sok félnivalóm a következményektől.

Axel & Aviva

Ujjaim önkéntelenül is jobban szorítják a korlátot, miközben hallgatom, de nem azért, mert ne értenék vele egyet. Áltathatnám magam azzal, hogy jó katona voltam, de még ha az is voltam, a Cég nem tudott volna azzá faragni, aki vagyok, ha nem lettem volna rá alkalmas... és nyitott. Szavaiból frusztráció és megvetést érzek a hangjában, de nem szállnék vele vitába. Megértem. Igaza van. Engem ugyan nem érdekel sem a hatalom, sem a pénz, az én fizetségem és iránytűm kizárólag a bosszúm, az hozott ide is és az fog rábírni, hogy innen is felálljak. Mégis első kézből tudom, hogy igaza van.
Katonaként azért ölsz, mert a társaid vagy mások életét véded. Én azért, mert parancsot kapok rá, és ez minden egyes magam mögött hagyott holttesttel egyre több darabot visz el belőlem is. Vannak, voltak és lesznek is, akik nem érdemelnek ennél jobbat, de amióta a külföldi kormányok ráéreztek annak az ízére, hogy mennyivel egyszerűbb a Céggel elvégeztetni a piszkos munkát, az én utam is elkanyarodott valamelyest az eredeti céltól. Márpedig, józan ésszel és szívvel végiggondolva mindezt, igazat kell adnom minden ellenérzésének.
– Tökéletesen egyetértek. – A hangomon nem érződik a gondolataim háttere, és még egy kis mosolyt is felmutatok, hogy érezze, nem vettem rossz néven, amiért hangot adott az érzéseinek.
Ahogy elindulunk, igyekszem kimerítő választ adni a kérdésére. Számomra a hazugság már olyan, mint a lélegzetvétel: automatikus, ösztönös, zsigerből jövő, az alteregóim történetét szinte jobban ismerem, mint a sajátomat. Mégis, ezúttal valahogy zavar. Nem azért, mert többen is szembejönnek a folyosón és meghallhatják; az zavar, hogy bele kell hazudnom a hadnagy szemeibe, mert úgy érzem, ő ennél többet érdemelne, de a döntéseket nem én hozom. Nem hozhatom.
– Borzasztóan kezelem a tehetetlenség érzését – húzom fel kissé a vállaimat, és ez még csak nem is hazugság. Ösztönös volt, amikor felajánlottam a segítségemet az autóban, akkorra már besokalltam attól, hogy nem tehetek semmit. Elmosolyodom, mikor eszembe jut, hogy tulajdonképpen a hadnagyra is ráerőltettem a segítségemet, amikor észrevettem, hogy megsérült. – De azt hiszem, ezt nem is sikerült jól palástolnom.
Egy kicsit meglep, amikor beismeri, hogy nem voltak biztosak benne, mit találnak majd ott, de nem hibáztatom érte. Sosem lehet tudni, mit akarnak az ilyesféle rohadékok, vannak helyek, ahol ha egy napot túlélsz, már az is csodaszámba megy.
– Én sem tudom biztosan, meddig húzták volna, de talán jobb is, ha nem próbálok rájönni – mosolyodom el halványan.
Leülök az egyik székre, és bár alapvetően nem zavarna az emberek társasága, hálás vagyok, hogy nincs tele az étkező; a kíváncsi tekintetek sokasága nem olyasmi, amihez most sok kedvem volna.
– Köszönöm – mosolygok rá, mikor elém teszi a gyümölcsöket, talán ez is a legjobb választás elsőre.
Az almáért nyúlok, és közben én is felteszem a magam kérdését, hogy végre ne csak a hazugságaimat kelljen hallgatnom. Aljasnak érzem magam tőle, és nem csak azért, ami történt. Furcsán megnyugtató hatással van rám a társasága, és egyébként sem sokan bírtak még rá, hogy lelkiismeret-furdalásom legyen, amiért a megszokott rutint követem.
A válasza őszintén meglep, de csak a szemöldököm felvonásával jelzem, nem szólok közbe; inkább beleharapok az almába és hagyom, hogy kifejtse. A gyümölcs édes íze hasonlóan üdítő élmény, mint az imént a víz, de töretlen figyelemmel hallgatom a hadnagy szavait.
– Hát, akkor tényleg korán kezdte – mosolyodom el. – Esetleg vízközelben nőtt fel? – kíváncsiskodom tovább. – Ne vegye tolakodásnak a kérdést, de korábban nem tudtam nem észrevenni, hogy mintha megnyugtatná a tenger. Csak találgatok, hogy ez afféle szoros kapcsolat lehet – fűzöm hozzá.
Rámosolygok, amikor kifejezi, hogy nincs ellenvetése a tegeződést illetően; csakugyan könnyebb lesz így. A következő kérdésével meglep egy kicsit, és azon kapom magam, hogy ezúttal szeretnék tényleg őszinte lenni.
– A bátyám valószínűleg félig már beleőrült az aggodalomba – felelem egy kis mosollyal, aztán megrázom a fejem. – Rajta kívül nem vár senki – teszem hozzá, így adózok az őszinteségnek, de azt már érthető okokból nem fejtem ki, hogy a munkám nem sokban támogatja a magánélet fogalmát. Aviva Ben-Haim hivatalosan egyébként is életét vesztette egy robbanásban sok-sok évvel ezelőtt; ha Ephraim nem a Cégnek dolgozna, mint én, talán vele sem tarthatnám a kapcsolatot. – Legjobb tudomásom szerint, persze, aztán majd meglátjuk, előbújtak-e a titkos rajongók az izgalmak hatására – mosolyodom el, enyhítve egy kicsit az előző válasz tömör egyszerűségét.
– És téged? – fordítom vissza a kérdést kíváncsian. – De nehogy azt mondd, hogy nem! – teszem hozzá mosolyogva, mielőtt újabbat harapnék az almába.
Kifejezetten meglepődnék, ha azt mondaná, hogy senki, vagy mondjuk őt is csak a családja. Tapasztalatból tudom, hogy nőtársaimnak eleve gyengéje az egyenruha, és még ha nekem többet jelent is, hogy intelligens és kellemes társaság, akkor is vannak szemeim. A hadnagy kifejezetten jóképű, és fogadni mernék, hogy azokkal a világoskék szemekkel soha nem okozott neki különösebb gondot, hogy levegyen valakit a lábáról.
Persze én is nagyon jól tudom, hogy a legkevésbé sem lehet egyszerű helyzet, az övék sem, mert hiába engedné az egyenruha az elvi kapcsolatokat és házasságokat, azért az ilyesmi messze túlmutat az átlagos fogalmán. A sok különlét, az állandó aggodalom, a tervezhetetlenség... az ilyesmi erős és kitartó nőt kíván, és rengeteg bizalmat. Márpedig ez nem terem minden bokorban.

Axel & Aviva

Úgy tűnik, szavak nélkül is érti, mi minden kavarog a gondolataimban, de hiába szeretné, ha nem hibáztatnám magam. Én sem szeretném, egyszerűen csak nem látok másik utat. Halovány mosollyal válaszolok, egy pillanatra találkozva a tekintetével.
– Igyekszem – felelem, pedig tudom, hogy nem fogok igyekezni sem, legfeljebb azon, hogy kiderítsem, kik voltak ők.
Ephraimnek elég kapcsolata van a felderítéséhez, és akkor is, hogy valahogy kapcsolatba tudjunk kerülni a családjukkal. Nem közvetlenül, persze, de ki gyanakodna egy KIA katonák családjait segítő alapítványra? Senki.
Szavaira értőn bólintok egyet, mert tényleg értem. Annak idején, a kötelező két éves szolgálat alatt én is éreztem hasonlót, de amikor átkerültem a Cég soraiba, alapjaiban változott meg minden. Itt már nem vagyok felelős senkiért, kizárólag saját magamért és az elvégzett feladatomért – kivéve persze, amikor katonákat küldenek a kiszabadításomra. Pedig a feladatom pont az lenne, hogy csak az arra érdemesek leljék a halálukat, járulékos veszteség nélkül.
Elgondolkozva hallgatom, amikor hosszabban is kifejti a gondolatait, tekintetemet az arcán felejtem, mert különös egyveleget alkot az a beletörődő béke, ami a vonásain ül, miközben a tengert figyeli, pedig ilyen súlyos gondolatokról beszél. Nem vagyok civil, szeretném bevallani neki, de nem tudhatja meg az igazságot, ez az első és egyetlen szabályunk. Furcsa érzés itt állni mellette. Egy hadnagy, aki a saját élete elé sorolja másokét, és én, akit azért fizetnek, hogy elvegyen életeket.
– Megnyugtató, hogy vannak még olyanok, akik tényleg erre születtek – mosolyodom el őszintén. Ennél jobb kifejezés talán nem is létezik arra a hivatástudatra, amit a szavai tükröztek. – Tiszteletreméltó a látásmódja – fűzöm hozzá, és minden szavamat komolyan is gondolom, még akkor is, ha az én életem mintha ennek a teljes ellentéte lenne.
A kérdése meglepő módon váratlanul ér kissé, mert az elmúlt hetekben minden nap megvesztem volna, ha akkor ihatok egy pohár vizet, amikor én jónak látom, most eszembe sem jutott. Sokkal jobban lekötött a fürdővíz és a fogkefe látványa.
– Azt hiszem, egyelőre túlságosan lefoglalt a tisztaság gondolata – ismerem be zavart mosollyal.
Ezzel egyben kibúvót is kínálhatnék neki ahhoz, hogy ismét magára maradjon, de inkább felegyenesedik és az ajtó felé int a fejével, amin keresztül kijutottam ide. Nem utasítom el a segítségét, elvégre ő biztosan jobban ismeri a járást errefelé, így – bár az ajtóig eltalálok magam is – hagyom, hogy mutassa az utat.
A következő kérdése már egyáltalán nem lep meg, és ahogy kinyitom az ajtót, egy mindentudó mosollyal hátranézek rá a vállam felett egy pillanatra, mielőtt belépnék rajta.
– Sejtettem, hogy meg fogja kérdezni. – A folyosó egyelőre egyenes, így nem várok útmutatásra, miközben válaszolok. – Izraelben születtem és ott is nőttem fel – kezdem, és furcsamód örülök, hogy Shayana profiljába ez is beletartozik, mert így egy kicsit olyan, mintha nem hazudnék a szemébe. Nem érződik helyesnek, hogy mindazok után, ami történt, ne tiszteljem meg az igazsággal, de nincs más választásom... így viszont legalább az igazság egy kis szelete is ott lehet benne. – Én sem tudtam kibújni a kötelező katonai szolgálat alól, így valamennyi tapasztalatot ott is szereztem, bár végül nem maradtam a seregben. A haditudósítás felé viszont ez vitt. – A folyosó elágazásánál rápillantok, hogy abba az irányba folytathassuk az utat, amerre ő mutatja. – Az emlékek persze megkopnak, ha ilyesmiről van szó, de egyszer Irakban szinte a fejem felett tört ki tűzharc, és akkor már megfogalmazódott a fejemben, hogy talán célszerű lenne nem teljesen védtelenül flangálni ilyen helyeken. Aztán Kabulban egy alkalommal fegyveresek törték ránk az ajtót, és akkor már biztos voltam benne, hogy ez így nem lesz jó. – A következő elágazásnál már én is megpillantom a folyosó túloldalán elnyúló kantint; legalábbis a székek és asztalok sokaságából erre következtetek, de sokkal inkább leköti a figyelmem a sarokban elhelyezett kis vizesautomata. Hirtelen olyan száraznak érzem a torkomat, mint a csiszolópapírt. Azért a biztonság kedvéért megerősítés gyanánt a hadnagyra pillantok, mielőtt valóban arra venném az irányt. – Megkerestem néhány régi ismerőst, akikről tudtam, hogy a hadseregben maradtak, ők segítettek fegyverviselési engedélyt szerezni, és persze felfrissíteni az emlékeimet, még ha csak maroklőfegyverek terén is.
Meg sem próbálom leplezni, mennyire lenyűgözőnek találom perpillanat a pohár és az automata kombinációját, hát még amikor lehetőségem nyílik gyorsan be is nyakalni egy pohárral. Azt egyelőre nem mérlegelem, hogy a szilárd étellel hogyan tudunk majd megbarátkozni, de a víz mindig jól jön.
– Ez majdnem annyira felszabadító volt, mint amikor az egység megjelent abban a koszfészekben – jegyzem meg egy mosollyal, hátha ezzel enyhíteni tudok az általánosan uralkodó feszültségen. Kérdő tekintettel intek a székek és asztalok irányába, igazából fogalmam sincs, mennyire kívánja most a háta közepére bárki társaságát. Ha inkább távozna, azt is megértem, de ha nem, vele együtt indulok el a székek irányába, hogy leüljünk, persze csak miután ismét teletöltöttem a poharat vízzel. – Ön mióta szolgál? – kérdezem kíváncsian, bár a kérdés eszembe juttat még valamit. – Egyébként... nem baj, ha tegeződünk? – vetem fel. Ha tippelnem kellene, nem sokkal mondanám idősebbnek, még akkor sem, ha számításba vesszük, lelkileg mennyit öregedtünk az elmúlt egy órában.

Axel & Aviva

Rég nem kísértett már a lelkiismeret fogalma, de ez most több szempontból is új helyzet volt. Fogalmam sincs, Uzinak hány követ kellett megmozgatnia ehhez az egészhez... gyanítom, hogy Ephraim sem hagyta békén, de neki nem ér elég messzire a keze ahhoz, hogy ilyen kaliberű mentést szervezzen. Mentést. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy a Cégnek embereket kellett küldenie utána, máskor mindig megoldottam, a szorult helyzetekből is kivágtam magam, most pedig itt ülök egy egységnyi ismeretlen katonával körülvéve, akik még csak nem is a sajátjaink. Mégis mindent kockára tettek egy újságíróért.
Vagy inkább egy gyilkosért.
Ez sosem tudta felébreszteni a lelkiismeretem, ahhoz túl sokat veszítettem én magam is, de ezek az emberek nem tartoztak nekem, és valamiért kellett a tudat, hogy én is adhatok nekik valamit cserébe. Még ha csak egy ruhából leszakított rongy is az. Egy embert már így sem tudunk visszahozni.
Viszonzom a hadnagy biccentését, mintha csak én is megköszönném, hogy meghagyott nekem ennyi jóérzést. Csend ereszkedik az autóra a hátralevő percekben, súlyos csend, bár tudom, hogy mindenki feszülten figyel. Hátraejtem a fejem az ülés támlájára és kinézek az ablakon; a megérzéseim elvonultak az elmém hátsó részébe, tudom, érzem, hogy már nem leselkedik ránk több veszély. Ebben valahogy még sosem kellett csalódnom.
Ahogy megérkezünk a parthoz és a hadnagy mellé lépek, a nevetése inkább fáradt, mintsem örömteli, de azért én is megengedek magamnak egy apró mosolyt. Az idő kerekét már úgysem tudjuk visszaforgatni, akkor sem, ha szeretnénk. Mindenesetre megnyugtató a tudat, hogy nem kell átúsznom a Földközi-tengeren.
Miközben mindenki a sérült katona köré gyűlik, hogy ellenőrizzék az állapotát, én csendben állok a háttérben és onnan figyelem az eseményeket. Összefonom magam előtt a kezeimet, a friss, tengeri szél belekap a hajamba, mégsem érzem magam jól, és nem a testem megviselt állapota miatt. Tekintetem a letakart katonára siklik és nem tudom kiűzni a mellkasomból a rossz érzést. A veszteségekkel megbirkózik az ember, amikor tudja, hogy meg kellett történnie, de most megkérdőjeleztem magamban, hogy neki valóban meg kellett-e halnia.
Motorcsónakok hangja vonja magára a figyelmem, és ahogy felnézek, már látom is őket; a háttérben pedig egy hadihajó fenséges alakja bontakozik ki a horizonton.
Mi a francot csináltál, Uzi?
Csak akkor figyelek fel, amikor a hadnagy odalép mellém, de rögtön biccentek a szavaira és elindulok afelé a csónak felé, amelyikre mutat. Elfogadom a segítségét a beszálláshoz és meg is köszönöm neki, aztán elfoglalom az egyik távoli pontot a csónakban, hogy a többieknek is maradjon hely. Ahogy elindulunk, felhúzom magam elé a lábaimat és átkarolom őket, a testemben itt-ott előbukkanó fájdalom legalább feltölt élettel. Tekintetem akaratlanul is a mögöttünk kissé balra haladó csónakon pihen, benne a sérülttel és az elesett katonával.
Vajon van családjuk? Várja őket valaki otthon?
Pont azért dolgozol egyedül, hogy ne okozz ilyeneket.
Nem tudom, mennyi idő múlva érhetjük el a hajót, de ahogy felnézek a hatalmas, robosztus hajótestre, pontosan olyan megnyugvást érzek, mint amikor egy fegyver fémvázán húzom végig az ujjaimat. A hadnagy jelzi, hogy én menjek fel elsőként, és bár nem ígérkezik egyszerű feladatnak ilyen állapotban megmászni a létrát, összeszorítom a fogaimat és tűrök. Odafent az orvos azonnal velem kezd foglalkozni, de a fájdalmaimra vonatkozó kérdésére csak megrázom a fejem, még akkor is, ha hazugság.
Leültet egy székre és alaposan megvizsgálja az arcomon lévő sérüléseket. Gézt és fertőtlenítőszert vesz magához, hogy elkezdje megtisztítani a vágásokat és a horzsolásokat, bár furcsa tekintettel méreget, amikor egy pisszenést sem hallatok. Faggatni kezd arról, hogy mi történt ott, hol kell még sérüléseket keresnie. Röviden beszámolok neki a vascsőről és a bordáimról, de megegyezünk abban, hogy röntgen nélkül egyébként sem tudnánk megállapítani, hogy töröttek-e vagy csak zúzódtak; és egyébként sem tudna mit tenni értük akkor sem, ha eltörtek.
Amikor felhozzák a sérültet, az orvos azonnal neki szenteli minden figyelmét, és egy kicsit megkönnyebbülök, mikor a kapitány magára vonja a figyelmem és felajánlja, hogy elkísérnek a kabinomhoz. Még egyszer ránézek az egység tagjaira, pillantásom felméri, hogy a mellettem ülő katonát és a hadnagyot is ellátták, aztán visszavonulok.
Meg sem lep, amikor az ágyon egy telefont találok. Bekapcsolom, a PIN kód a születési dátumom, és ahogy a telefon életre kel, már csörög is.
– Kint vagyok – közlöm héberül röviden, egyszerűen.
Kikapcsolom és darabjaira szedem a telefont, aztán bemegyek a kabinhoz tartozó szűkös vizesblokkba. Számomra így is az a legnagyobb luxus, amikor végre lemoshatom magamról az elmúlt hetek mocskát. A lábamnál összegyűlő víz koszos és véres, de valódi felüdülés, igazi megtisztulás megszabadulni mindezektől. Nem nézek bele a tükörbe, anélkül is tudom, hogy ha rajtam múlik, hetekbe, ha Ephraimen, akkor pedig hónapokba fog telni, mire ismét bevethető állapotba kerülök.
Az ágyon női méretű haditengerészeti gyakorlót találok összehajtogatva; üdítő érzés végre normális ruhába bújni, de ahogy magamra húzom a pólót, megérzem. Érzem, ahogy elmegy a másik katona is. Beletúrok a még mindig nedves hajamba, lehunyom a szemem, de nem próbálom elűzni a rossz érzést, inkább megélem azt. Nem veszek tudomást az ólmos fáradtságról sem, inkább kimegyek a kabinból és látszólag céltalan útra indulok a fedélzeten.
Amikor meglátom a hadnagy alakját a korlátnál, csak egyetlen pillanatra bizonytalanodom el, mielőtt elindulnék felé.
– Sajnálom. – Csak amikor megszólalok jut eszembe, hogy talán jobban is felhívhattam volna magamra a figyelmet, de akkor már nem számít. Hozzászoktam ahhoz, hogy hangtalanul közlekedjek. Ha felém fordul, tekintetem egy pillanatra megkeresi az övét. – Az embereit. Sajnálom. – Hozzátenném, hogy „nem így akartam”, de ennek az ő szemeiben semmi értelme nem lenne.
Hacsak nem adja jelét annak, hogy a társaságom végképp nem kívánatos jelenség itt, én is odalépek a korláthoz, ujjaimat a vascsövek köré fonom és a tengerre függesztem a tekintetem. Most tűnik fel először, hogy a hadnagy szemeinek színe mintha kiköpött másai lennének a víz felszínének, de ki vagyok én, hogy bárkinek is megjegyzést tegyek a szeme színére? Alig győztem valahogy visszatenni a szemembe a sötétbarna kontaktlencsét.
Szeretném megkérdezni, hogy volt-e családjuk, hogy mi volt a nevük, de nem teszem meg, jobb, ha békén hagyjuk a friss sebeket. Majd Ephraim kideríti és kitalálom, hogyan segíthetek nekik.
– Köszönöm, amit értem tettek – mondom inkább halkan. – Nem vagyok biztos benne, hogy megért-e ennyit egy újságíró, de megmentették az életem. – Őszintébb vagyok a szokásosnál, de még mindig nem teljesen őszinte. Ha tudná, hogy valójában egy orgyilkos életéért cserébe veszett oda két ember, akkor is megtenné, újra? Nem teszem fel a kérdést hangosan, inkább oldalra pillantok, a karján pihenő kötésre. – Hogy van a karja?

Axel & Aviva

Az orrom alatt mormogok el egy káromkodást, de nem vitatkozom, tudom, hogy csak engem akarnak védeni, és érthető is. Ha már idáig lejöttek értem, ők is örülnének neki, ha egy darabban el tudnának vinni.
– Ne értse félre – mormolom a katonának, miközben jóformán az ölébe mászok; kevesebb jó szó létezik arra, hogy fel kell térdelnem a lábai két oldalára, hogy legalább valamennyire stabilnak érezzem a helyzetem.
Csőre töltöm a pisztolyt, először óvatosan kémlelek csak ki az ablakon, de mikor nem pattan le azonnal egy újabb lövedék a kocsi oldaláról, bátrabban is ki tudok hajolni. Megtámasztom az alkarom az ajtón, így a bordáim sajgása ellenére is biztos kézzel tudom tartani a pisztolyt, ahelyett viszont, hogy gyorsan hasznossá tehetném magam, premier plánból nézhetem végig, ahogy a másik kocsi egy majdnem kamikaze-manőverrel szedi le a ránk tapadt autót.
– Hárá! (A francba!)
A hátsó szélvédőt valaki alaposan megsorozza, ösztönösen lehúzom a fejem, de szerencsére az üveg még nem robbant be. A hadnagy parancsát hallva egy pillanatra hátra nézek a vállam felett, így legalább látom, hogy visszamászott az autóba – a legkevésbé sem volt bizalomgerjesztő, amit az előbb csinált –, a következő pillanatban viszont a sofőr teljesíti a parancsát, én pedig az elmúlt percek során először hálás vagyok a kényes pozíciónkért, mert ha a katona nem fogja meg az ép karjával a derekamat, valószínűleg átrepültem volna a másik ülésre.
A hadnagy lead egy sorozatot a maga oldalán, ezzel ártalmatlanít egy járművet, és ahogy tovább száguldunk, nekem is rálátásom nyílik a helyzetre. A sofőr mozdulatlan, mellőle viszont felemelt fegyverrel pattan ki a társa; gondolkodás nélkül tüzelek, egyenesen az arcára célozva. Most csak egy pisztolyom van, nem finomkodhatok. Mire a hátsó ülésről is kiszállnak, már túl messze vagyunk, de úgy tűnik, ők is inkább kereket oldanak.
A hátam mögül hallom, hogy az első szélvédő sem úszta meg, de nem arra figyelek, sokkal jobban érdekel, amikor kettőt elsodrunk az autóval. Résen vagyok, de az első olyan kifacsart pozícióban repül le a kocsi tetejéről, hogy felesleges rá két pillantásnál többet pazarolnom; a másik egész szépen megúszhatná, de hátulról lövök a tarkójába, mielőtt még felkelhetne a földről.
Aztán vége van.
Kimászok a katona öléből, vissza a saját helyemre, aztán visszaadom neki a pisztolyát is. Kiszakad belőlem egy mély sóhaj, de az elkínzott nyögést visszanyelem; az adrenalin máris elkezdett apadni a véremben. Ökölbe szorul a kezem, mikor meghallom a másik autóból a jelentést, de nem szólok semmit.
– Mi megvagyunk – felelem többesszámban, de közben azért oldalra pillantok.
– Az tuti, hogy a francos istenek is velünk voltak – fújja ki a levegőt a katona.
Megrándul a szám sarka, de talán még igazat is adhatunk neki. Szerencsére ide hátra nem ért el egy lövedék sem. Viszont ahogy ismét elindulunk és visszafordulok a hadnagy felé, feltűnik a jobb felkarján terjedő vörös folt.
– A karja... – mutatok rá. – Eltalálták? – Tulajdonképpen nem is számít, mit válaszol, a már egyébként is megtépázott felső alja bőven elbír még egy vastagabb szakítást, és ha esetleg kifejezné, hogy erre mennyire semmi szükség, csak egy pillanatra állok meg a mozdulatban, hogy a szemébe nézhessek. – Legalább ennyit hadd tegyek meg. – Nem fejtem ki jobban, ha akarja, úgyis látja a tekintetemben. Általában nem vagyok rászorulva mások segítségére, most viszont ott tartunk, hogy egy élettel már biztosan tartozom nekik, de lehet, hogy kettővel is. – Persze egyedül is megpróbálhatja elég szorosra kötni – vonom fel a szemöldököm, és ha így már végre elfogadja a segítségemet, előrehajolok, hogy be tudjam kötni a karját, és elég szorosra húzom ahhoz, hogy legalább valamennyire gátolja a vérzést.
Szerencsére több meglepetést már nem tartogatnak nekünk, csak akkor állunk meg, amikor elérjük a partot. Ha a hadnagy jelét adja, hogy én is kiszállhatok, megteszem, addig türelmesen várok; amikor viszont kiszállok, odalépek mellé és kissé aggodalmas tekintettel mérem végig a tengert.
– Ha most azt mondja, hogy úsznom kell, lehet, hogy visszakérem a pisztolyt – nézek rá a szemem sarkából.
Nem mintha komolyan gondolnám, de az biztos, hogy a bordáim állapota miatt előbb fulladnék meg, mint hogy ő hármat pislog.