Vladimir & Sienna

Először nem hittem neki. Bár azt mondta, ezért jött, mégsem következett be semmilyen változás; nem húzodott el tőlem egyetlen centiméterrel sem, egyik kezének ujjai még mondom a belső combom bőrét simogatták, és még csak nem is nézett ki úgy, mintha kedve lenne abbahagyni.
Aztán elmosolyodott - amit végképp nem vártam volna tőle -, ismét megerősítette az előző válaszát, a következő pillanatban pedig hátralépett. Nem túl messze, de egyértelmű szándékkal. Én pedig, bár értetlenül álltam az események előtt, hagytam. Nem is tudtam leplezni, hogy teljesen összezavart a viselkedésével, néhány pillanatig csak meglepve figyeltem, ahogy látszólag zavartalanul megigazítja az öltözékét, csak azután kezdtem el elhinni, hogy tényleg ennyi. Meglepett, mert egyáltalán nem ahhoz voltam szokva, hogy a férfiak kihátrálnak a társaságomból.
Tekintetem követte a mozdulatot, amivel mellém csúsztatott egy cetlit az asztalra, és még azt is ki tudtam venni, hogy azzal a bizonyos kapcsolatfelvétellel összefüggésben tartalmazhat információkat. Újra az arcára pillantottam és értőn bólintottam, de közben olyan bizonytalanságot éreztem, mint már nagyon régen. Nem tudtam hová tenni a viselkedését.
Aztán, mintha csak erre akart volna rájátszani, még jobban összezavart a következő szavaival. Egy percig sem hittem el neki, hogy aggasztaná a testi épségem, hiszen a szemében én is csak egy szajha voltam a sok közül, márpedig az akadt nekik bőven. Mit számított volna, hogy élek-e vagyoj halok?
De aztán kimondta azt a nevet...
Ana Sofia.
Már régen elfelejtettem a hangzását és magát Ana Sofiát is. Hosszú ideje nem voltam már az az ijedt kislány, akit kiszedtek a teherautó hátuljából tizenhat éve.
– Honnan... – Nem fejeztem be a kérdést.  Nem volt rá szükség.  Az orosz maffia fejével álltam szemben, mégis mit vártam? Még szép, hogy mindent tudott rólam.
És mielőtt még bármi mást is gondolhattam volna ezzel kapcsolatban, már ott sem volt.

Vladimir & Sienna

Ha valaki azt mondta volna abban a pillanatban, amikor Dimitriy és az apja is ott álltak a nappaliban nem is olyan régen - pedig mintha évek teltek volna el azóta -, hogy most itt fogok ülni Vladimir ölében, arra készülve, hogy elcsábítsam, biztosan kinevetem. A helyzet semmi esetre sem tűnt életbiztosításnak; az sem lett volna, ha egyszerűen csak az oroszok feje pécéz ki magának, és az sem, ha az egyik túlságosan lelkes kuncsaft apja neszeli meg a fia hozzáállását, de az, hogy a kettő együttesen... Régen volt már, hogy igazán féltettem az életem. Mégis úgy simultam Vladimir testéhez, mintha teljesen természetes lenne.
Nem akartam, hogy kiüljön az arcomra a megkönnyebbülés a válasza hallatán, de nem biztos, hogy el tudtam rejteni. A dolgok persze még így sem álltak túl jól, elvégre attól, hogy ezt parancsolja Dimitriynek, ő nem feltétlenül fog engedelmeskedni, de legalább borzasztóan dühös lesz... és jól tudtam, hová szokott menni, amikor dühös. Talán azt is meg tudtam volna mondani, a haragja forrásától függően mit fog tenni először. Vajon ezúttal fegyvert fog majd a fejemhez?
– Rendben – értettem egyet, minden kétségem ellenére is. Mit tehettem volna? Még remélhette, hogy lesz alkalmam bármit is mondani, ha Dimitriy esetleg nem engedelmeskedne első szóra; persze, ha a holttestemet találják majd meg, az is elég beszédes lesz. Jobban belegondolva talán ez lenne a legkézenfekvőbb megoldás Vladimir számára.
Ő mégsem lökött ki az öléből és hagyott ott, inkább folytatásra ösztönzött, és bár sikerült összezavarnia, nem zökkentett ki túlságosan. Éreztem az érintését a fenekem alatt, de hagyta, hogy még én irányítsak, talán ezért is fogalmazódott meg bennem a gondolat, hogy nem feltétlenül az a jó taktika, ha mindenáron a parancsát teljesítem. Fülébe suttogott szavaimmal ezt előre is vetítettem, és bár még mindig uralkodott magán, a vállamon éreztem, hogy egy egészen rövid pillanatra megváltozott a légzése.
Elmosolyodtam, lassan, csábítóan.
– Másképp? – kérdeztem vissza szinte dorombolva, nem húzódtam el a hasamról induló érintéstől, hiába volt határozott és birtokló, inkább úgy tettem, mintha akarnám, hogy birtokoljon.
Kész volt a megváltoztatott terv a fejemben, de mintha csak igazolni akarta volna, hogy jók a sejtéseim, a következő pillanatban velem együtt állt fel, átvéve az irányítást a helyzet felett. Pont, ahogy gondoltam. Kezeimet a nyaka köré fonva hagytam, hogy az asztalra ültessen, és amikor megállt a lábaim között, nem voltam rest egyik lábamat feljebb emelni és szorosabban a csípőjéhez simítani. A szemeibe néztem, ahogy felemelte a fejem, egyik kezem lesiklott a nyakán, vissza a mellkasára, de amikor megéreztem az ujjai simogatását a combjaim között, egy pillanatra a torkomon rekedt a levegő.
A kérdése váratlan volt, meglepő, és a helyzetben indokolatlannak tűnt, de mi másért tette volna?
– Nem – adtam meg az egyszerű, gyors és őszinte választ. Nem hezitáltam, ő sem gondolhatta komolyan, hogy érezni fogok bármit is valaki iránt, aki úgy használja a testem, mintha csak egy ruhadarab lenne, amit kedvére vehet fel, vagy épp gyűrhet össze és dobhat el. – Ezért jöttél? – Már megint kérdeztem, de engem nem zavart. Kíváncsi voltam, ez volt-e a kérdés, amit rögtön fel akart tenni, ez volt-e a látogatása valódi oka. Hozzásimultam, annyira, hogy azt a vékony sálat sem lehetetett volna közénk ejteni, egyik kezem ujjai a tarkóján játszottak. – Ezt akartad megkérdezni... – Ajkam végigfutott az álla vonalán, a testéhez szorított lábam a csípője köré fontam, így húzva még közelebb, mielőtt újra közel hajoltam volna az arcához. – Vagy van valami más is? – súgtam a szájára. Már nem próbáltam megcsókolni. Tudtam, hogy ha meg fog történni, neki kell megtennie.

Vladimir & Sienna

Ahogy belekezdtem a mocskos játékba, amire felszólított, ismét olyan intenzíven éreztem magamon a tekintetét, mint a tánc alatt, az arca azonban kifejezéstelen maradt. Nem tudtam eldönteni, hogy azért, mert tényleg ennyire rideg, vagy azért, mert szándékosan azt akarja láttatni velem, hogy nem érinti meg, amit csinálok; mindkettőt el tudtam volna képzelni róla. Akármelyik is volt az igazság, azt nem tudta elrejteni előlem, ahogy a szemei végigsiklottak a testemen, és hiába volt érdektelen az arckifejezése, a szemei mintha életre keltek volna. Nem nagyon, de ahhoz pont eléggé, hogy ne tudja megtörni a magabiztosságomat.
Nem kellett különösebb meggyőzőerő, hogy tudjam, hatással vagyok a férfiakra, bőven elegen bizonyították már, hogy szívesen lelnék örömüket az adottságaimban. Persze ahhoz voltam szokva, hogy a férfiak már eleve úgy jönnek hozzám, hogy engem akarnak, így elég megadni nekik, amire vágynak, minden különösebb erőlködés nélkül... de ő most azt akarta, hogy csábítsam el úgy, mint ahogy a fiával tettem. Pedig Dimitriynek sosem volt szüksége unszolásra. Ő már tudta, milyen örömöket nyerhet a testemből és hogyan használhat ráadásként lelki szemetesládának vagy épp kvázi bokszzsáknak. A fia rajongása ebből adódott.
Most mégis bizonyítanom kellett, ugyanis én magam sem tudtam, mi történne, ha szembeszállnék vele. Mondtak egyáltalán neki valaha nemet, bármire is? Kötve hiszem. Nem volt más választásom, mint hagyni, hogy megmutatkozzanak az elmúlt évek tapasztalatai.
Ahogy az ölébe ereszkedtem, egyik keze rögtön megtalálta a derekamat, de nem tudtam volna megmondani, hogy a félelemtől vagy mástól éreztem borzongást ott, ahol a bőrömhöz ért. Az arca továbbra sem tükrözött érzelmeket, de éreztem, hogy a testére hatással vagyok. Ő is férfi volt, még ha kiválóan tudott is uralkodni az érzelmein.
– Azt mondtad, ez a neved – néztem a szemeibe zavartalanul, egy ujjamat végigfuttattam az állán. – Mit szeretnél, hogyan szólítsalak? – suttogtam a szájára, de a válaszra mintha nem is lettem volna kíváncsi, inkább megpróbáltam eltüntetni a maradék távolságot is magunk között.
Valahogy nem lepett meg, amikor megéreztem a hajamba markoló ujjakat. Megállított a mozdulatban, még mielőtt megcsókolhattam volna, tekintete az enyémbe mélyedt, még ha kezdetben nem is szólt egy szót sem. Nem voltam ostoba, vártam. Amikor pedig megszólalt, a hangja halk volt, szinte csak suttogás, de ugyanolyan vészjóslón és ellentmondást nem tűrőn csengett.
A szám sarka megrándult, amikor a javakról beszélt, hiszen a kuncsaftok soha nem nekem fizettek, Ivan pedig okosabb volt annál, mintsem akár egy részét is odaadja nekem, de nem voltam olyan ostoba, hogy ezt szóvá is tegyem. Sokkal fontosabb volt minden más, amit mondott.
– És ezt ki fogja elmondani neki? – Nem fűztem magyarázatot a kérdéshez, ő is tudta, hogy nem Ivanról beszélek. Dimitriy pedig nem viselte jól, ha valaki meg akart neki tiltani valamit; ha én mondtam volna nemet neki, annak bármikor végzetes következményei lettek volna. Márpedig nem azért sínylődtem a kezeik között ilyen hosszú ideje, hogy aztán ólommal a fejemben végezzem.
Amikor az ujjai elengedték a hajamat, ő pedig kényelmesen hátradőlve felszólított a folytatásra, végképp osszezavart. Az előbb azt hittem, tulajdonképpen ezért jött, hogy eltiltson a fiától, de úgy tűnt, tévedtem. Nem is kicsit.
Lassú, csábító mosolyra húztam az ajkaimat, egyik kezemet megtámasztottam a szék támláján, úgy simultam közelebb hozzá. A másik kezem felfedezőútra indult, ujjaimmal végigsimítottam a nyaka oldalán, majd bebújtattam őket a méregdrága öltöny és az ing közé a mellkasán. Nem próbáltam meg újra megcsókolni; még nem.
– Tényleg azt akarod, hogy úgy csábítsalak el, mint ahogy vele tenném? – A szája helyett a nyakához hajoltam, ajkaim végigsimították a bőrt a füle alatt. Felsőtestem szégyentelenül simult az övének, a hátam kissé ívbe hajlott, hogy a csípőmet is ott tudjam tartani, ahol lennie kellett. – Csak mert szerintem a legkevésbé sem vagytok egyformák – suttogtam a fülébe, mielőtt ismét ránéztem volna, ugyanolyan közel maradva az arcához, mint voltam.

Vladimir & Sienna

Vladimir. Valahogy úgy éreztem, illik hozzá ez a név, pontosan olyan hidegnek és fegyelmezettnek hangzik, mint ő, ahogyan metsző pillantásával figyelt. Ha olyan távol lett volna tőlem, mint az imént a bárban, akkor sem lett volna eléggé messze. Hideg borzongás futott végig a gerincem mentén, föl a tarkómon, ahogy figyeltem, hogyan játszik a sál finom, könnyű anyagával.
Az volt az érzésem, velem is ugyanilyen könnyedén bánna el, ha akarna.
Dimitriy tudott félelmetes lenni, amikor elragadták az indulatok és rajtam vezette le a haragját, de mindig tudtam, hogy ő képtelen lenne megölni azokban a pillanatokban. Ameddig nem én rontottam el valamit, amíg csupán a stresszlevezetés eszközének tekintett, de nem a forrásának, addig nem volt félnivalóm. Ez a férfi itt előttem viszont akkor is meggyőzött volna ellenkező vélekedéséről, ha meg sem szólalt volna. A tekintetében megvillant valami, amitől egy pillanatra prédának éreztem magam, pedig még csak el sem kezdett körözni körülöttem.
Olyan nyugalommal ismételte meg a szavaimat, mintha nem is jelentettek volna semmit. Talán tényleg nem jelentettek számára semmit, de akkor is itt volt valamiért. Némán, kitartóan tűrtem a vánszorgó másodperceket, álltam hűvös tekintetét, de nem tudta belém fojtani a szavakat. Ha azért jött, hogy megleckéztessen a fiához fűződő viszonyom miatt, nem akartam megadni neki ennek a fajta előjátéknak az örömét.
Nem mozdult meg, amikor felé léptem, ujjaival kitartóan simogatta a sál puha anyagát, és valamiért úgy képzeltem, az én nyakamat is így simítaná végig, mielőtt eltörné. Ezúttal nem kérdeztem vissza, pusztán a szemöldökömet vontam fel, amikor a befektetés milyenségéről tett megjegyzést; türelmesen vártam, hogy kiderüljön a látogatása valódi oka, és ahogy szóba került Dimitriy, éreztem, hogy sínen vagyunk.
A fajtám. Düh csillant a tekintetem mélyén, a szavaiban tükröződő enyhe megvető él haragot ébresztett bennem, mert azt sugallta, hogy én választottam magamnak ezt az utat, pedig ők voltak azok, akik megvásároltak, mint egy állatot, és egy semmirekellő rohadék volt az, aki eladott nekik.
Enyhe gyanakvással figyeltem, ahogy sóhaját követően leült a hozzá legközelebb eső székre. A sál még mindig a kezében volt, de már nem simogatta; rám nézett várakozással a szemeiben. A szavai talán megleptek, talán nem, magam sem tudtam eldönteni, egy részem ugyanis mintha számított volna rá, mégis úgy éreztem, nem voltak rá felkészülve. Ezúttal viszont nem csak kijelentett, a szavak ténylegesen parancsként hangzottak fel és éreztem, hogy nem tűr ellentmondást. Néhány pillanatig csak a hideg szemeit figyeltem, de tudtam, hogy nincs választásom. Felesleges lett volna úgy tenni, mintha nem tudnám, mit kell tennem – egész itteni életem alatt arra tanítottak, hogyan kell a férfiakat az ujjaim köré csavarni.
A bár zenéje csak tompán jutott el az öltözőbe, de ez is elég volt ahhoz, hogy a testem megtalálja a ritmusát. Tekintetem az övébe mélyedt, miközben a csípőm lágy mozgásba kezdett, mert bár látott már táncolni, tapasztalatból tudtam, hogy egy ilyen bevezető pontosan olyan hatást ér el a férfiaknál, mint amire szükség van. Egyelőre nem léptem oda hozzá, még csak a saját kezeim érintették a testem, hogy aztán lassan lecsúsztassam a vállamon a finom köntöst, és csak az a fehérnemű maradjon rajtam, ami a tánctéren is jó szolgálatot tett.
Lassú mozdulattal léptem közvetlenül elé, hiába borzongott bele a tarkóm a tekintetébe és a jelenlétébe, azt csináltam, amihez a legjobban értek, így nem esett nehezemre úgy elmélyedni a szemeiben, mint ahogy a fiát csábítottam el minden egyes alkalommal. Furcsa érzés az a félelemmel vegyes izgalom, ami eluralkodott rajtam, de nem álltam meg, vontatott mozdulattal léptem fölé, hogy aztán lassan, még mindig enyhén ringó csipővel az ölébe ereszkedjek.
A szívem valamiért a torkomban dobogott, most, hogy olyan közel kerültem hozzá, hogy már tényleg gyerekjáték lett volna a nyakam köré tekernie a sálat. Furcsa volt érezni a teste melegét, szentül hittem volna, hogy a bőre is olyan hideg, mint a szemei, de csalódnom kellett. Ha magától nem ért hozzám, én fogtam meg az egyik kezét, hogy a derekamra helyezzem, miközben szabad kezem ujjait leheletfinoman végigfuttattam a nyakán, majd az arcán. A másik kezét meghagytam a sálnak, amit még mindig nem engedett el.
Tekintetem egyetlen pillanatra sem eresztette el az övét, csak addig, amíg az ajkaira pillantottam, mielőtt finoman végigsimítottam volna őket a sajátommal.
– Ezt akartad, Vladimir? – suttogtam a szájára olyan hanglejtéssel, amiről biztosan tudtam, hogy Dimitriyt mindig megőrjíti, és hacsak nem állított meg, ezúttal tényleg megcsókoltam.

Vladimir & Sienna

Soha életemben nem érvényesült még olyan erővel a teljesen meztelennek érzem magam érzése, mint ott, Dimitriy apjával szemben állva. Ruhában. Még ha nem is sokban. A szemei most inkább szürkének tűntek az öltöző félhomályában, de ugyanolyan áthatóan néztek rám, mint korábban a lakásban. Nem sok férfi volt az életemben, aki a testem helyett a szemeimet pásztázta volna, de ő volt az első, aki így is igazán el tudta mélyíteni bennem a maximális kiszolgáltatottság érzését.
Amikor megszólalt, nem parancsolt, egyszerűen csak kijelentett, az embernek mégis kedve támadt kihúzni magát a szavaira. Nem ellenkeztem, annál kedvesebb volt az életem, csak nyeltem egyet, de a tekintete súlya alatt még ez is túl látványosnak érződött.
– Igen – értettem egyet, mint bármely az életét féltő ember, pedig nem volt teljesen igaza. Ahogy közelebb lépett és kinyúlt valamiért, követtem a mozdulatot a tekintetemmel, és szemeim egy egészen kicsit megrebbentek, mikor ujjai közé vett egy sálat. Finom anyag volt, de nem kételkedtem benne, hogy ha a nyakam köré tekerné, könnyedén meg tudna ölni vele. – Bár a valódi nevedet még nem árulta el senki – néztem újra a szemeibe. Merész próbálkozás volt, de ha a tényekre volt kíváncsi, az is közéjük tartozott, hogy mindenki csak Pakhanként emlegette, mintha nem merték volna a szájukra venni a nevét. Meg tudtam érteni őket; még mindig nem tudtam eldönteni, hová fog kerülni az a sál.
Éreztem, hogy felgyorsul a szívverésem a kérdést hallva. Beigazolódni látszott a félelmem, miszerint Dimitriy túl messzire ment ezzel az egésszel... persze nem voltam teljesen ostoba, máskülönben egyáltalán meg sem fogalmazódott volna bennem az a bizonyos félelem. Nincs mit szépíteni azon, ha az ember lánya a testéből él – pontosabban mások élnek az ő testéből –, és egy ilyen lány alapvetően nem is álmodhatna arról, hogy saját lakásban éljen. Úgy-ahogy sajátban, persze, hiszen a hely nem engem volt hivatott kiszolgálni. Sokkal inkább szólt Dimitriyről és arról, hogy ne kelljen mindig a lebujba járnia hozzám.
Kiszáradt a szám, ezért muszáj volt megnedvesítenem, mielőtt válaszoltam volna.
– Majdnem három éve – feleltem látszólag egyszerűen, pedig azt gyanítottam, neki az is sok lett volna, ha három napot mondok. Ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy bizonygatni kezdjem neki, ez talán nem is akkora bűn, ha azt nézzük, hány sznob pénzeszsák lett így vevő a szolgálataimra és ez mennyi pénzt hozhatott az ő kasszájára... Ez a védekezési kényszer pedig feldühített. Nem viseltem jól, ha gyengévé tettek. – Ez rossz dolog? – tettem egy újabb merész próbálkozást, figyelmen kívül hagyva azt is, amivel elkezdte az egész... beszélgetést. Még mindig nem tudtam, meg akar-e fojtani azzal a sállal, de úgy voltam vele, hogy ha ezért jött, talán jobb is, ha gyorsan túlesünk rajta. – Ivan és Dimitriy nem említették, hogy rossz befektetés lett volna, de biztosan fontos lehet... – Kényszerítenem kellett magam, hogy tegyek felé egy lépést, már így is épp eléggé úgy éreztem, hogy összement a szoba, amikor belépett, mégis megtettem. – Elvégre egészen idáig jöttél azért, hogy megkérdezd – néztem bele a metsző szempárba.

Vladimir & Sienna

Nehéz volt eldönteni, hogy a klub dohány- és szivarfüsttől nehéz levegője, vagy a zene mély basszusa ülte-e meg jobban az ember gyomrát. Persze az is könnyen elképzelhető, hogy az ember lánya elkezd undorodni saját magától, amikor százezredjére is kiáll a vendégek elé egy falatnyi fehérnemű-szettben, hogy miközben a testét erotikusan ringatja, úgy, mintha eggyé vált volna a zenével, szempillái sűrű függönye alól úgy tekintsen a kiéhezett szempárok gazdáira, mintha élvezné a neki szentelt figyelmet. Pedig ha elég ideje csinálod ezt, le tudod győzni az öklendezési ingert. Ha elég mélyről indulsz – olyan mélyről, mint én –, maga a megváltás, ha csak a tekintetüket kell elviselned.
Az utóbbi időben viszonylag ritkán fordultam meg a színpadon, de Maksim vigyorából biztosan tudtam, hogy nem estem ki a gyakorlatból; mondjuk az is lehet, hogy csak boldoggá tette a tudat, miszerint Eden visszatérése idevonzotta az összes törzsvendégét. Ivan annyit mondott, hogy a színpadon kell helyettesítenem az est fő attrakcióját, ez a visszatérős szalagcím viszont egész mást is sugallhatott... mertem remélni, hogy nem hazudott az arcomba az a szemétláda.
Már önmagában ez sem volt egy életbiztosítás, tekintve Dimitriy véleményét a dolgok állásáról. Nem mintha a dolgok állása olyan rohadtul egyértelmű lett volna mostanában, köszönhetően az apjának. Még mindig nehéz volt elhinnem, hogy maga a nagyfőnök akart kitüntetni a figyelmével; feltéve persze, ha a „kitüntető figyelem” azt jelenti, hogy már a nézéseddel elküldöd a fiadat a francba, aztán nem sokkal utána egy szó nélkül lelécelsz te magad is. Nem voltam hozzászokva Dimitriy meghunyászkodásához, de ahhoz sem, hogy rémálmaim legyenek valakiről, aki még csak hozzám sem szólt.
Pontosan tudtam, mikor érkezett meg. Láttam, hogyan nyílt meg előtte a tömeg kérdés nélkül, tekintete súlya még a füstös levegőn át is úgy nehezedett a vállamra, mint valami mázsás teher. Pontosan tudtam, hova ült le, mert onnantól kezdve végig magamon éreztem azt a metsző pillantást. Nem akartam odanézni, de képtelen voltam nem oda-odapillantani; nem értettem, hogy tűnhet valaki úgy az egész világ urának, hogy szinte semmit nem csinál a cigarettázáson kívül. Dimitriy olyan volt hozzá képest, mint egy feltűnési viszketegségben szenvedő hólyag, neki mindig szóvá kellett tennie, hogy ő itt a valaki.
A gerincem még mindig bizsergett, amikor véget ért a szám és végre menekülőre foghattam, de sikerült nem futólépésben elhagynom a színpadot – csak a hátsó folyosón engedtem, hogy a cipőm tűsarkai tempósabban kopogjanak a padlón, mint az indokolt lett volna, az öltözőmben pedig úgy kaptam magamra a köntösömet, mintha a vékony és rövid anyag bármitől is képes lenne megvédeni. Lerogytam az öltözőasztal előtti székbe és szembenéztem a tükörképemmel: Sienna makacsul és keményen nézett vissza rám vörösre rúzsozott ajkával és kihúzott szemével, szemeiben semmi nem tükröződött a belső vívódásomból.
Amikor az öltöző ajtaja kopogás nélkül nyílt ki, kezeim olyan erősen szorultak ökölbe az ölemben, hogy az ízületeim elfehéredtek. Dimitriy volt az egyetlen, akit beengedtek ide, de ő ma este nem tette tiszteletét; pontosan tudtam, mi vár rám, de megkeményítettem magam, és először csak a nagy tükörbe pillantottam bele, ami pont szemben helyezkedett el az ajtóval.
Így nem kellett azonnal közvetlen szemkontaktust felvennem Dimitriy apjával.
Ivan viszont nem azért tartott, hogy jégkirálynőt játsszak, ezért nem sok időm maradt összeszedni magam; fel kellett állnom a székemből, a mozdulat közben negédes mosolyt varázsolva az arcomra, majd szembefordulva a látogatómmal. Csípőmmel az öltözőasztalnak dőltem, karjaimat azonban akaratlanul is összefontam magam előtt, hogy ne érezzem magam teljesen meztelennek előtte.
– Miben segíthetek?